Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

Tabló - Az intim tér és a nacionalizmus. Michael Herzfeld: Cultural Intimacy. Social Poetics in the Nation-State Buskó Tibor László

kölcsönösségen alapuló (tehát mindenki által szokásszerűen űzött) elhajtása egyfajta dinamikus egyensúlyt eredményezett, a kevésbé hatékony tolvajok pedig- tanulva kudarcaikból - inkább a földművelésben kerestek megélhetést. Ennek a szokásnak gyakorlatilag egyetlen szabályozója volt, nevezetesen az, hogy az áldozatnak jogában állt megesketni a gyanúsítottat - rendszerint egy helyi szent képmása előtt - ártatlanságáról. Itt és most mellőzzük az eskü bonyolult szerepének elemzését, s csak azt említjük meg, hogy Kréta hegyi falvaiban manapság egyre több szó esik a hamis eskü elterjedéséről. Az idealizált társadalmi édenben persze - mondják a helyiek - még a szentre, illetve a hamis eskü esetére kilátásba helyezett természetfeletti szankciókra sem volt szükség, hiszen akkor a becsület mindenekfelett állt. Most viszont már az esküben sem lehet bízni. Mi lehet érdekes mindebből számunkra? Először is az, hogy a nyájak elhajtásának szokása a legutóbbi időkben már nem működik zökkenőmentesen: a piac- és a pénzgazdálkodás elterjedésével ugyanis megjelent az üzletszerű állatelhajtás, ami egyszer s mindenkorra felborította a kényes társadalmi egyensúlyt. A biztonság fenntartásához tehát valamiféle külső erőre is szükség lett, s ennek a követelménynek a modern állam erőszakszervei első látásra tökéletesen megfelelnek. Igen ám, de a krétai juhászok hagyományosan ellenségesek az állammal szemben. És itt lép be a strukturális nosztalgia metaforája mint olyan eszköz, amely lehetővé teszi az állami erőszakszervek, valamint a vele szemben állók kényszerű együttműködését. Hiszen a jelenlegi morális káosz, illetve a hagyományos, esküre alapuló rend működésképtelenségének hangsúlyozása a juhászok szemében mintegy kívánatossá, az állam számára pedig lehetővé teszi az erőszakszervek beavatkozását. Jegyezzük meg azonban, hogy az ikonszerűség általános elemzésével szemben itt - ahol egy konkrétabb vizsgálat tanulságait veszi figyelembe - már Herzfeld sem állítja, hogy központ és a lokális szint között tökéletes a harmónia. A strukturális nosztalgia metaforája legfeljebb arra alkalmas, hogy a tagadhatatlanul jelen lévő ellentéteket csökkentse, de teljesen nem szünteti meg azokat. Mindenesetre a szerző koncepcióját egy efféle konkrétabb vizsgálat is megerősíteni látszik: ahogy a nacionalizmus esetében, itt is a társadalmi poétika azon elemeinek segítségével érthető meg a modern állam működése, amelyek inkább a kölcsönösséget és az egymás mellett élést, mintsem az ellentéteket hangsúlyozzák ki. Kritikai észrevétel Herzfeld műve tehát mindenképpen fontos munkának tekinthető, leginkább azért, mert - sikerrel polemizálva a nacionalizmus, illetve a modern állam logikájáról adott felülről építkező magyarázatokkal - elfogadható értelmezést tud adni arra, hogy miképpen képes hatékonyan működni ez a rendszer. Egyetlen hibája talán, hogy túlságosan is idealizált struktúrákban gondolkodik. Abból ugyanis, hogy aj a központ akar valamit (nevezetesen véghezvinni saját akaratát, legyen szó a nemzeti érzés meghonosításáról vagy az állami kontroll keresztülviteléről), illetve hogy b) a lokális szint is akar valamit (nevezetesen elérni lokális céljait), még egyáltalán nem következik, hogy mindketten el is érik céljukat. Az pedig főképp nem, hogy mindez bizonyos meghatározott szimbolikus kifejezésformák segítségével történik - akár ikonszerűségről, akár strukturális nosztalgiáról van szó. Ez így hiányos következtetés, ami csak egy idealizált esetben tekinthető érvé-