Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)
TURAI TÜNDE: „Önként mentünk erőszakkal." Életpálya-alternatívák az 1940-es évek rendszerváltása után
ség terménybegyűjtő központjánál. De még ebben az évben elbocsátották kulák származása miatt. Korábbi segítője, aki közben magasabb pozícióba került, felajánlotta neki a margittai (Bihar megye) terménybegyűjtő központ könyvelői helyét. Ez jelentette a nagy váltást K. L. pályájában mind társadalmilag, mind területileg. Ugyan eddig is ebben a szakmában dolgozott, de lényegesen más jellegű és felelősségű munkát jelentett Margittán könyvelőnek lenni, mint az ehhez képest igencsak kicsi Nagyfaluban. A területi mobilitás pedig az új, eltérő értékrenddel és normákkal bíró világgal való „megküzdés" nehézségével terhelte az új munkahelyen való helytállást. Az új környezet kaotikus volt, amit tetézett a kollégák „csúnya" és „rossz" viselkedése, azaz a káromkodás, a lopás, a pontatlanság, a becstelenség stb. Akárcsak az előbbi életút esetében, itt is nagy hangsúlyt kapott a „romlottként" megítélt erkölcstől való távol maradás, ami fáradságos kitartást igényelt, de nem marad eredmény nélkül. Tisztelték és megbecsülték személyiségét és munkáját egyaránt. Vezetői pozíciójából kifolyólag (1955 és 1968 között, amikor a településrendezés következtében tartományokra és rajonokra osztották az országot, rajoni főkönyvelő volt, illetve ezt megelőzően és ezt követően végig a margittai terménybegyűjtő központ főkönyvelője volt) többször került összeütközésbe a hatóságokkal. A szocialista rendszer sajátos működéséből kifolyólag és/vagy rosszakaróinak köszönhetően számtalanszor ellenőrizték felsőbb szervektől, rendőrségre idézték be, még a börtönbe kerülés veszélye is fenyegette, de pontos és becsületes munkájának köszönhetően sikeresen került ki ezekből a konfliktusokból (lásd 6., 7. és 8. számú függelék). A rendszerrel való kisebb és nagyobb küzdelmei kísérték végig szépen ívelő főkönyvelői pályáját, amit 1981 -ben történő nyugdíjazása zárt le. Az összekapcsolt társadalmi és területi mobilitás számtalan nehézséggel járt ugyan, de az ezeken való fölülkerekedés végül is egy sikertörténetet rajzol ki. Nála is hangsúlyosan jelenik meg az intergenerációs mobilitás kérdése. Bár ő nem tudott magasabb fokú iskolázottságra szert tenni szülei anyagi szűkössége miatt, fontosnak tartotta, hogy a gyermekei (lánya és fia) egyetemet végezzenek. A társadalmi hierarchián való emelkedéssel kapcsolatos aspirációi az unokák generációjában is beteljesedni látszanak. Azon túlmenően, hogy valamennyien felsőfokú végzettséget szereztek, és értelmiségi státussal rendelkeznek, egyetlen fiúunokája megvalósítja egykori álmát: „Igy nem lettem pap, lett az unokám." Az értelmiségi pályának a fenti és a lenti perspektívából történő eltérő értelmezésének lehetünk itt a tanúi: strukturálisan ugyan egyazon paradigmába íródnak a társadalmi emelkedési aspirációk, tartalmilag mégis lényegi a különbség. A szocialista állampolitika a felsőfokú végzettség megszerzésére biztatta állampolgárait, de ez az ösztönzés és a továbbtanulási esélyek megnövekedése más megítélést nyert a mikroszinten, ugyanis a korábbi értékrendre szocializált és az azzal azonosult egyének számára a foglalkozáshierarchia csúcsát a lelkészi hivatás jelentette, ami nyilvánvalóan nem egyezett a hatalmi törekvésekkel.
