Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSÁSZI LAJOS: A populáris média rítusai: pletykák és botrányok

erre, azaz mindössze annak a vizsgálatára korlátozza magát, hogy kimutassa, hogy a különböző társadalmi csoportok hogyan próbálják megsemmisíteni egymás morális tőkéjét a pozíciókért folyó kíméletlen hatalmi harcokban. A morál értelmezésének ez a szociológiai redukcionizmusa azt eredményezi, hogy a reputációért és bizalomért folyó küzdelmet úgy értelmezi, mint ami elkülönült ugyan a gazdasági és politikai küzdelmektől, de nincs autonómiája, sem önálló konstitutív ereje, csak a hatalmi harc alig leplezett álcája. Eszerint a morál és az emóciók alá vannak vetve a stratégiai kalkulációknak, egyszóval értelmezésében a politikai rendszerintegráció problémája került előtérbe a morális társadalomintegrációval szemben. Thompsonnak ez az önként vállalt szemléleti és módszertani önkorlátozása annál értelmetlenebb, mert a botrányok morális jellegzetességeinek az elemzését lényegében a semmiért áldozza fel. Hiába akarja ugyanis kizárólag a politikai botrányokra szűkíteni a vizsgálatát, hogy elemzése homogénebb és pontosabb legyen, leírása a politikai botrányokról még ezen az áron sem lehet teljes. Maga is érzi érvelése egyoldalúságát, erre utal az a megjegyzése, hogy „nem akarom azt javasolni, hogy a botrányok csak a szimbolikus hatalomért folyó harcokat jelentik, és hogy az egyetlen dolog, ami a botrányokban kockán forog, az a tisztelet és a bizalom" (Thompson 2000:245). Másutt pedig arról beszél, hogy nagyon is tudatában van annak, hogy a morális kérdések más típusú botrányokban is középponti szerepet játszanak, nemcsak a politikáikban. így például - írja - a botrányok a filmcsillagok és popsztárok népszerűségét is veszélyeztethetik, de mivel ezeket eleve kizárta az elemzéséből, így a sztárok botrányainak az elemzése szóba sem jöhetett a politikára korlátozódó tematikus öncenzúra miatt. Pedig elképzelhető lenne a botrányoknak másféle tipologizálása is, amely mélyebb bepillantást engedne a társadalom normatív szabályozásába. Az alábbiakban - csupán az illusztráció igényével - röviden egy ilyen alternatív kísérletet mutatok be. Lull például háromféle médiabotrányt különböztetett meg, az intézményit, a sztárbotrányt és pszichodramatikusat (Lull-Hinerman 1997). Az elsőt személytelennek tartja, amely egy intézmény „botrányos működésével" függ össze. A második alanya az átlagember, akinek a botránya azért tarthat közérdeklődésre számot, mert valami olyan eseménnyel kapcsolatos, ami bárkivel megtörténhet. Végül a harmadik típusú botrány a különleges emberek-sztárok, politikusok-viselt dolgairól szól, és a közvélemény felháborodásának ad hangot azzal, hogy „még a híres embereknek is eleget kell tenniük a társadalom morális elvárásaival szemben" (Lull-Hinerman 1997:21). Lull a morális határsértéseken belül szétválasztotta továbbá a „bűn" és a „szégyen" fogalmait. A megkülönböztetés szerint a „bűn" az erkölcsileg helytelen cselekedetre vonatkozik, míg a „szégyen" a morális integráció hiányát mutatja. „A bűn az, amit tettél, a szégyen az, aki vagy. Nyilvánvalóan a szégyen sokkal elítélőbb, mint a bűn." (Lull-Hinerman I 997:26.) A közvélemény azért ítéli el jobban a „szégyenletes" cselekedeteket, mint a „bűnösöket", mert az előbbiek nemcsak megsértik a szabályokat, de a szabályok érvényességét magát sem fogadják el, azaz a közösség rendjét alapjaiban kérdőjelezik meg. A morális rend működésének ezekről a belső sajátosságairól azonban Thompson nem beszélhet, mert a politikai botrányokat és azok hatalmi aspektusát kizárólagosan szem előtt tartó modellje egyszerűen nem is alkalmas a morális kérdések önálló tematizálására.