Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSÁSZI LAJOS: A populáris média rítusai: pletykák és botrányok

túrának a tudását - a modern hétköznapi hiedelemvilágot és az ezt általánosító profán mitológiát - adják tovább közönségüknek. Sokszor jelentéktelen ügyekről szólnak a tabloidok, ám gyakoribb, hogy a közösség számára valamiért fontos, érdekes mendemondákról tudósítják olvasóikat, nézőiket. Ezért mondja Fine, hogy a tabloidok, a média pletykái „etnokonceptnek" tekinthetők, olyan fogaimaknakés problémáknak, amelyeket egy közösség gyárt saját magának saját magáról. De vajon miért? Gluckmannak Radcliff-Brownra és a funkcionalista antropológiára támaszkodó közismert magyarázata szerint a pletykák és botrányok legfontosabb feladata a kontroll, a közösség összetartása (Gluckman 1963). A megbélyegzésen és a kizáráson keresztül ezek a mendemondák félelmet és tiszteletet keltenek a szabályok iránt, és erős csoportidentitást alakítanak ki. Ezért fogalmaz úgy Gluckman, hogy aki egy csoporthoz akar tartozni, annak a legfontosabb dolog az, hogy ismerje az adott közösség pletykáit és botrányait, amelyek társadalmilag nemcsak más csoportoktól határolják el az adott közösséget, hanem a csoporton belüli tagolódásokat is hűen tükrözik. A pletykák fontos feladata szerinte az is, hogy egy csoport tagjainak ezen keresztül lehetővé tegyék, hogy ne kelljen kimutatni nyíltan az ellenséges érzéseiket és gondolataikat a kritizált személynek szemtől szembe - csak pletykálkodáson keresztül, azaz a háta mögött -, mert a nyílt konfrontáció és ellenségeskedés az adott csoport széteséséhez vezetne. Ebben a kontextusban Gluckman szellemesen emlékeztet arra, hogy Arisztotelész szerint az antropológus - szószerinti fordításban az ember tanulmányozója - szándéka és akarata ellenére maga is „botránykeverő". Ezen azt érti, hogy maga is történeteket mesél az embereknek magukról és másokról egymás jobb megismerése és a közösség összetartása érdekében, azaz a maga módján és a maga eszközeivel éppen azt csinálja, mint azok, akik pletykálkodnak. De hogyan is történik a szabályozás a pletykák mint olyan „kulturálisan kontrollált játékok segítségével, amelyeknek fontos társadalmi feladatuk van"? - kérdi Gluckman (Gluckman 1963:312). A botrányokon mint normaszegéseken keresztül a pletykálkodók folyamatosan fenntartják a normatív igényeket - írja -, és állandóan újrafogalmazzák a csoport eszményeit. Ezeknek a magas ideáloknak egy része azonban gyakorlatilag teljesíthetetlen. Ha valaki mégis teljesíteni akarná őket, akkor ehhez a csoport mindennapi szabályait ugyanúgy meg kellene szegni, mint bármilyen más szankcionált normasértés esetén. Azaz a csoport a feltételek és körülmények relativizálásával állandó és közvetlen kontrollt gyakorol afelett, hogy milyen esetekben, kiknél, mit tekint a mindennapi szabályok megszegése legitim módjának, és mit nem. Az embereknek pedig meg kell tanulniuk bizonyos „talpraesettséget", azt hogy úgy érjék el a céljaikat, hogy bár közben menthetetlenül áthágnak különböző kisebb-nagyobb szabályokat, azt a gyakorlati életben szükséges természetességgel, sőt magabiztossággal tegyék. Még akkor is, ha tudják, hogy cselekedeteik révén óhatatlanul kiszolgáltatják magukat a pletykáknak. (Az olvasónak bizonyára feltűnik, hogy Gluckman leírása kísértetiesen hasonlít azokra a tanácsokra, amelyet a PR-szakértők szoktak javasolni azoknak, akik a nyilvánosság előterében mozognak, és így mindenféle pletykának ki vannak téve. Magabiztossággal és természetességgel leplezzék el gyengeségeiket!) Az angol értelmező szótár szerint a pletyka szó angol megfelelője a gossip, mely az óangol God Sibb-ből ered, és keresztszülőt jelent. Azt az embert jelöli, aki a gyermekkel spirituális kapcsolatba kerül, és így annak a képviselője, támogatója. A kifejezés később