Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

Helyzet - Heltai Gyöngyi: Néprajzi filmek két megközelítésben

A kommentár Nem voltjellemző a korai dokumentum- és antropológiai filmekben szokásos, a szereplők szólamát elnyomó, a nézőnek előre megfogalmazott értelmezést javasló, így a filmezett és néző dialógusát gátló kommentár (melynek konvenciója - s ezt ne felejtsük el nemcsak a tudásközvetítő szerep másféle felfogásában lelte magyarázatát, hanem egy praktikus technikai okban, a szinkrón hangrögzítés lehetetlenségében is). Ahol ez az akcióantropológusi kommentár uralta a filmet, például a marosvásárhelyi utcagyerekekről szóló riportfilmben, az Árnyékokban, ott a közönség a vitában azonnal megkérdőjelezte e számon kérő hangú és jóindulatú érdek-képviseleti hévtől áthatott publicisztikai szólamot. A kommentár tehát a filmek nagy részében helyére került: általában történelmi háttérinformációt tartalmazott, sokszor archív fotók vagy filmfelvételek vizuális információival kiegészítve (Történetek a boldogulásról, Khalfan and Zanzibar). Filmes és filmezett viszonya Az antropológiai szándékú filmkészítés irányából nézve gyakoribb hiányosság volt, hogy a filmkészítő személyisége és személyessége gyakran kimaradt a filmből, tehát a filmes és filmezett közti kapcsolat nem dialógust, inkább csak információszolgáltatást eredményezett. Ez akkor is igaz, ha a megnyilatkozók őszintesége, kitárulkozása tanúskodott a két fél kamerán kívüli bizalmas kapcsolatáról, maga a produktum azonban ritkán hangsúlyozta e kölcsönös egymásrautaltságot és egyenrangúságot. A nézőt is e filmmel zajló dialógus aktív részeseként szemlélve azt látjuk, hogy voltak a fesztiválon a direkt nézői aktivitásra ösztönző, úgynevezett üzenős filmek is. Ha ezt az érdekvédő magatartást a filmesek oldalán keressük, akkor a Kének a neten című munka kínálkozik nyilvánvaló példaként. Ennek készítői ugyanis az ellehetetlenülő, rénjeiket vesztett nomádok megsegítésére szólítják fel a nézőket. A szereplők oldaláról vizsgálva az „üzeneteket", 7\ történetek a boldogulásról' egyes szereplői a kamerát felhasználva üzennek a „hatalomnak" a segélyek szerintük igazságtalan elosztásáról, illetve panaszolják a velük megesett igazságtalanságot. A tudatos önreprezentáció immár nem érdekvédelmi, hanem kulturális emlékezetőr^ ző szerepét példázta a díjazott Pilisi mész, melynek polgármester alkotója a közösség, illetve a helyi tv számára rögzíti a helyi jelentőségű eseményeket. Ezek azonban néha ahogy ebben az esetben is - sokkal tágabb kör számára is izgalmasak lehetnek. E hagyományos technológiájú mészégetésről s egyben a helyi szlovák kultúráról és férfiközös_2 ségről a kultúra képviselői által forgatott film valójában egy sikeres pilisi „navajo project", j§ melyből még a személyes hangú, reflexív kommentár sem hiányzik. E spontán kialakuló, a filmkészítő szerint módszertanilag kevéssé tudatos filmforma érdekes módon igencsak megfelel az antropológiai film iránt manapság támasztott igényeknek. Például a kommentár itt épp a tevékenységhez kapcsolódó kulturális és érzelmi többlet átadásának eszköze, melynek segítségével a nézők is bekapcsolódhatnak az immár nem kifizetődő, de egykor közösségteremtő „igazi férfimunka" tiszteletébe. Azt az antropológiai film műfaj öntudatosodása során kialakult, a filmes és filmezetI 60 tek kapcsolatát alapvetően érintő, egyszerre etikai és szakmai követelményt viszont ke-