Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

ÖSTÖR ÁKOS: Kontinensek, iskolák, antropológiák (Fejős Zoltán interjúja Östör Ákossal)

Térjünk vissza a Te további utadhoz. 7\ szakterület választása neked adott volt: India érdekelt. Japán is érdekelt, de már akkor arról gondolkoztam, hogy India. Inkább, mint más hely, mondjuk Afrika vagy Európa, ami akkor még nagyon kevéssé érdekelt. Tulajdonképpen az volt a kérdés, hogy Indiában hova menjek. Dumont Dél-Indiával foglalkozott. Az akkor nagyon érdekes volt, mert ott ő behozta a strukturalizmust. Marriott Nyugat-Indiában, Cohn Közép-Indiában, Uttar Pradeshben, Singer is Dél-Indiában volt, de a redfieldi antropológia mintájára Nur Yalman Ceylonban volt. Nekem mindenki ajánlotta, hogy ide valahova menjek, ahol már volt valami kutatás. A végén én mégis Bengal mellett döntöttem. Nem tudtam teljesen, hogy miért, de nyilván része volt abban annak a két indiai professzornak, akit említettem. Úgy jöttem át Chicagóba 1965-ben, hogy egy hosszú utat tettem, több hónapon át: India, Szingapúr, Thaiföld, Közel-Kelet, Törökország, Európa. Dening barátomat meglátogattam Harvardon, Cambridge-ben. Megálltam akkor Indiában, pár hetet töltöttem ott, voltam Benáreszben. Különösen Benáresz volt befolyással rám. Mi minden összejön egy ilyen szent városban! Kalkuttában csak egy hetet töltöttem akkor, de megláttam, hogy ez egy hihetetlen város. Az angolok alapították, 200-250 évvel azelőtt. Láttam a rengeteg problémát, de annyi energia volt ebben a városban, és annyi minden történt, hogy az embernek nem szabad hirtelen véleményt mondani. Nem akartam, nem is vállaltam, azt hogy fennakadjak a sok szegénységen. A legtöbb európai valahogy visszataszítónak tartotta Kalkuttát. Még a mai napig is. Günter Grass egy nagyon kellemetlen könyvet írt Kalkuttáról pár évvel ezelőtt (Grass 1 988). Nekem rettentő furcsának tűnt, hogy egy ember, akinek milyen belátása van az egyik oldalról, semmit sem lát a másik oldalról. Ő csupán a szegénységet, a reménytelenséget, a babonát látta Kalkuttában. Ez így volt. Viszont több kalkuttai mondta, ha az ember nem tudja magát túltenni ezen a vonalon, akkor sose látja meg, hogy mi más van. Ezt senki se úgy érti, hogy azért, mert ezek a jó dolgok is vannak, ezért el kell nézni a mást, hanem hogy ezek ott vannak. Az egyik nem üti ki a másikat. Nekem ezek a városok rettentően tetszettek. Delhiben itt voltam, ahonnét nem mentem ki. Egy párszor elvittek a környékre, falvakba, de azok mind olyan város melletti falvak voltak. Rengeteg emberrel összejöttem mint fiatal diák. Az embernek sok ideje volt, és találkozni lehetett. Kalkuttában a művészeti, irodalmi élet, a felsőoktatás volt az érdekes. Rengeteg iskola, egyetem volt ott. Amellett hihetetlenül sok volt a könyv és a könyvírás, és akik foglalkoztak költészettel, filmmel. Mondták, hogy majdnem minden második bengáli költő és majdnem minden harmadik irodalmi folyóiratot kezd, vagy irodalmi kört alapít. Nagyon könnyű volt találkozni mindenkivel, mert nagyon érdekelte őket a külső világ. Rettentő gazdag világ volt ez. Megismerkedtem egy pár íróval, költővel, festővel, szobrásszal, akikkel a mai napig is tartjuk a kapcsolatot. Emellett ott voltak a koldusok, a szemét az utcán, de ott volt a színes élet is. Az emberek ilyen nehéz körülmények között is továbbmennek, van értelme az életüknek. Nekem az ilyen első tapasztalat után rettentő kellemetlennek tűnt, amikor nyugaton még jóhiszemű emberek is mondják, hogy először meg kell tölteni egy embernek a hasát, és aztán lehet mással foglalkozni. Nekem ez mindig olyan visszataszító volt, mert az, hogy az ember életben maradjon, ahhoz ezek is szükségesek, nemcsak a rizs. Ostoba dolog, hogy a fejlődés csak gazdasági kérdés, és nincs összefüggésben az emberi adottságokkal. Kalkuttában mindenütt látta az ember, hogy az élet az