Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Helyzet - Derne Péter: Az Időképek című kiállítás működése: közönséges kapcsolat

Az Időképek című kiállítás működése: közönséges kapcsolat I. Ritka és merész vállalkozásról szólva az „ördög ügyvédjének" felkért előadó is csak az elismerés hangján kezdheti töprengéseinek, gondolatainak megosztását a hallgatóival, akik ráadásul szakmai szempontból jóval többet tudnak nála. Mert szerintem ritka és merész vállalkozás az Időképek című kiállítás több szempontból is. Először: egy egész évre tervezett és azt ki is töltő időszaki kiállítás. Másodszor: hatalmas területet magában foglaló tárlat, amely joggal és érvényesen utal az állandó néprajzi kiállításra is. Harmadszor: komplex kiállítás, amely messze túllépi a „hagyományos" (vagy, ha tetszik, az átlagember felfogása szerinti) néprajz határait, a megjelenítésben pedig minden rendelkezésre álló tárgyra, eszközre és információhordozóra épít. Negyedszer: egyetlen fogalom vagy fogalomkör köré építi fel mondanivalóját, anélkül hogy kimerítené az összes lehetőséget, vagyis ebben az értelemben is komplex. Ötödször: tervezése és koncipiálása idején szülői kiállítási és értelmezési szempontból egyaránt komplexen gondolkoztak és terveztek, nem hagyták képzeletüket, elképzeléseiket attól a mifelénk állandó és jogos aggodalomtól befolyásoltatni, hogy „mi lesz, ha nem lesz elegendő pénz"; egyszóval nem onnan kezdték az építkezést, hogy „mennyi van", hanem onnan, hogy „mennyi kell(ene)". Az már más kérdés, hogy végül „természetesen" nem volt „elegendő pénz", s ez már itt-ott meglátszik az eredményen. Hatodszor: komplex abban az értelemben is, hogy rövidebb ideig tartó, kiegészítő kiállítások, előadás-sorozatok, filmvetítések, egyéb közönségprogramok kísérték, kísérik - döntően előre eltervezetten, jórészt együtt hirdetve a „zászlóshajóval". Hetedszer: a múzeum egész közösségét sikerült megmozgatni a vállalkozás sikere érdekében (vagy legalábbis kívülről így látja az irigykedő kolléga). Mindez talán elég ahhoz, hogy - legalábbis a magam nevében - bátran állítsam: a 2001. év legnagyobb múzeumi vállalkozása áll mai beszélgetésünk fókuszában. Lehet, hogy nem ez vonzotta a legnagyobb közönséget; lehet, hogy a tudós szakértők és kritikusok szerint nem ez volt a szakmailag legszínvonalasabb vagy éppen legkifogástalanabb tárlat; lehet, hogy a média nem ezzel foglalkozott a legtöbbet; lehet, hogy nem ennek volt a legtöbb plakátja és hirdetése - de megismétlem: hitem szerint ez az idei esztendő legnagyobb múzeumi vállalkozása. Csakhogy engem nem azért kértek fel (elsősorban), hogy dicsérjek, ráadásul az „ördög ügyvédjeként" nem is szabadna ezt tennem. Ha mégis fognak még hallani tőlem elismerést és dicséretet is a későbbiekben, kérem, bocsássák meg és higgyék el: akkor is csak az irigység fog belőlem beszélni. Térjünk tehát a tárgyra, vagyis feladatomra, a kiállítás és a közönség kapcsolata kérdéseinek vizsgálatára. II. Saját tapasztalataim és a Néprajzi Múzeum közönségkapcsolati osztálya által ren-