Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Tabló - Oltárkiállítás Düsseldorfban (Földessy Edina)

tárgyakat. 2. A területtel foglalkozó etnológus és az odavalósi szertartásvezető kooperációban készítette az oltárt. 3. Egy-egy helyi vallási vagy szertartásvezető a maga kellékeit bocsátotta a kiállítás rendelkezésére, illetve kölcsön- vagy elkért kultusztárgyakkal egészítette ki az oltárt. 4- Az oltárt Düsseldorfban élő külföldi kulturális intézmény bocsátotta a múzeum rendelkezésére. 5. Múzeumi vagy magángyűjteményből kértek kölcsön teljes alkotást. Külön kutatást érdemelt volna - és a kiállítás etnológiai szempontból való érdekessége ebben is rejlik -, hogy a beszerzés módjai és az abban részt vevő személyek hogyan határozták meg, alakították az egy-egy adott kultuszhoz kapcsolódó oltár múzeumi reprezentációját. Mindegyik oltár sajátos útvonalat járt be, külön történettel rendelkezik, létét vagy nemlétét kultikus, szakmai, interperszonális, financiális és egyéb szempontok befolyásolták. A fenti felsorolás első esetében - s ebbe jómagam is beletartozom - úgy gondolom, hogy az etnológus nem minden esetben egy konkrét objektumot reprodukált hű másolatban, hanem mindazoknak a lehetséges formai és lényegi elemeknek a szintézisét állította fel, amelyek segítségével az oltárok az adott kultuszt követők számára egyértelműen azonosíthatók, illetve amelyek révén „működhetnek". A második esetben a kultuszban részt vevő és a tudományos szemlélettel közelítő kutató „közös nézetéből"

4 született meg a kiállítási objektum. Meglehet, hogy ez a reprezentáció éppen az egyik fél „belülről látása" és személyes hozzáállása miatt nagyobb innovációs lehetőséget hordozott magában, mint a tudományos kontroll alatt álló előbbi. Az elefántcsontparti boszon (boson) oltár esetét példaként véve: az oltárhoz szükséges faragott szobrok egy részét a kultusz egyik állítólagos beavatott híve rendelte és vásárolta meg a düsseldorfi múzeum részére a kultuszban szereplő tárgyak másolataként, míg a másik részét apja magángyűjteményéből válogatta ki. Korántsem rejtegetett célja ezzel az volt, hogy a gyűjtő személyét Európában népszerűsítse, és az örökölt gyűjtemény állapotmegőrzésére finanszírozást találjon. Az oltárra így olyan tárgyi elemek is kerültek vagy kerülhettek, amelyek a valóságban nem kaptak volna helyet rajta, még inkább szinkretizálva Düsseldorfban az amúgy is eklektikus afrikai kultuszelemeket. Az oltárépítésben segédkező francia etnológus csak abban az esetben lépett ki helybenhagyói szerepéből, amikor a helyi reprezentációhoz képest jelentős változtatást kísérelt meg az elefántcsontparti oltárkészítő - történetesen kétszer akkora asztalt kért tárgyainak kitevéséhez, mint ami a valóságban szokott lenni. A talán jelentéktelenebbnek tekintett, „nem így van, de lehetne éppen így is" eltéréseket ebben a személyi felállásban a helyi kultúrához tartozó ^2 ember személye igazolta. A tárgyi gyűjtésben nem, csak az oltár felállításában részt vevő ^ etnológus csodálkozva vette azonban észre, hogy magát a kultuszt elindító, az oltárt « „alapító", az erdőből hozott és kis vászonzacskóba rejtett tárgyat vagy annak másolatát J2 nem hozta magával az elefántcsontparti oltárépítő. Az oltár legfontosabb kultikus ele- _£ me, „lelke" tehát nem voltjelen a kiállításon. Akkor, amikor egy szertartásvezető építette fel az oltárt etnológus szakmai ellensúlyozó beavatkozása nélkül, a történet másképpen is alakulhatott. Kubai példát említek: a közel hatvanéves, tűzrőlpattant, sugárzó egyéniségű, mindenki kedvence Mamita aszszonyság két afroamerikai (santería) oltárrészt épített. A kiállítási teremben vele szemben a színpompás mexikói halotti oltár készült többemeletes kivitelben, közel 18 négyzetméteren, sárga művirágok özönével, villogó színes mécsesekkel, rózsaszín ruhácska- 305