Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

MOHAY TAMÁS: Egy ünnep alapjai. A csíksomlyói pünkösdi búcsú új megvilágításban

Az első általam ismert feljegyzés csíksomlyói pünkösdi búcsúról I 722-ből származik, amikor Kájoni Fekete könyvének végére írta egy ismeretlen kéz a következőket: „híressé teszi az áhítatos hívek nagy sokasága, mely Pünkösd szent ünnepén idegen országokból is odasereglik. Az ott megnyilvánuló buzgóság és ájtatosság miatt méltán nevezi sok hívő kis Rómának" (Kájoni 1991:124). Györffi Pál részletes ismertetése I 737-ből már nagy tömeget vonzó pünkösdi zarándoklatokról beszél; szó esik a búcsújárásról, ahol „csatlakozni szoktak a különböző országrészek eretnekei is, és gyakran az azon alkalomból szemük elé táruló ájtatosság folytán nem kis számban meg is tértek" (Györffi I 989:74). Ha ezt a korabeli híradást elfogadjuk hitelesnek, akkor úgy látszik, mintha a felekezeti ellentét kevésbé osztotta volna meg a résztvevőket, mint ahogyan azt egy felekezeti összecsapás emlékünnepén indokoltnak tarthatnánk. Nedeczky László 1 739-ből származó leírása a somlyói kegyhelyről csak általánosságban utal arra, hogy a csíkiak megtartották vallásukat a más vallásúakkal szemben is, miközben „háborúkkal kedvezett az idő a földre konkolyt hintő, pestist hozó uraságnak". Egészen konkrétan említi viszont a tatárokat: „ennek a csodatevőnek (tudniillik a szobornak) tudják be a tatárok rohamának szerencsés túlélését; ugyanis amikor I 694 februárjában és júniusában újra s újra betörtek, aki csak itt keresett menedéket, kár nélkül megúszta a barbárok támadását, míg az egész szomszédos vidéket kirabolták" (Nedeczky I 739). Utóbb szóba hozza még az 1661. évi tatárbetöréseket is. Egyáltalán nem tartható tehát kizártnak, hogy a jelentősebb somlyói búcsújárás valódi kezdete (vagy újrakezdése) a I 7. századvégi tatár betörésekkel és az azoktól való megmenekülésekkel kapcsolatos, s hogy a kibontakozó szervezeti, intézményes fejlődés a 18. század elejétől fogva (a barokk vallásosság általános fejlődésmenetébe illeszkedve [vö. Tüskés 1993]) a század közepére-végére lassacskán kialakította egy újfajta értelmezés szükségességét. A későbbi időkben bizonyíthatóan szünetelt a búcsújárás az I 849-es szabadságharcot követő években; ugyancsak az 1917-1922 közötti években, vagyis Erdély román megszállását követően. Az újrakezdések, a hagyományok újbóli felelevenítései, a múlt átértelmezésével, régi történetek újra elmondásával kapcsolódtak össze. A folytonosság hangsúlyozása a résztvevőkben, olvasókban-hallgatókban az állandóságot, a múlthoz való erős kapcsolódást erősíti meg; ami folytonos, azt természetesen lehet és kell folytatni akár a régi formák megtartásával, akár újak létrehozásával. A búcsújárás részleteinek történeti áttekintése fényt vethetne az ünneplési módok átalakulásaira, hangsúlyok módosulására. Nincs terünk ezt végigkövetni; a legfontosabbnak az látszik, hogy a felekezeti ellentét hangsúlyozása hogyan adja át fokozatosan a helyét a nemzeti összetartásnak, felekezeti határokon átívelően is, különösképpen a nemzeti létben való fenyegetettség időszakaiban. Ennek az átértelmezésnek egy korai említése I 864-ből származik: „legnevezetesebb a pünkösdkori búcsújárás, mellyet általános nemzeti ünnepnek lehet mondani" (Hunfalvy 1864:

1 10, kiemelés - M. T). Alig egy nemzedékkel később a bukaresti magyarok somlyói zarándoklata mint a nemzeti lét megtartásának egyik eszköze jelenik meg (Bálint 1901 ). Felerősödik a nemzeti jelleg az első világháborút követően újra megindult búcsújárások során, noha visszafogottan; 1931 -tői külön ünnep szerveződött - Domokos Pál Péter jóvoltából - a búcsút követően, az Ezer Székely Leányok napja, hogy a városokban szétszóródott cselédlányok (egyházi vezetéssel) megerősödhesse-