Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

ZEMPLÉNI ANDRÁS: A mozgókép, a terepmunka és az elmélet (Jan János interjúja Zempléni Andrással)

De a szóban forgó jóslási rítust még mindig nem tudjuk leírni hitelesen, hiszen azt, ami a legfontosabb - a tárgyi cselekvés és a beszéd egymást feltételező, szerves összefonódását - a hangszalag nem tudja rögzíteni. Erre csak a film képes. Arra, hogy egyszerre követhessük a jós kijelentéseit, a szoborra vetett pillantásait, arcának mimikáját, valamint a bal kezével manipulált ikonok esését, azok pozícióját, ugyanakkor jobb keze munkáját, amellyel kliense kezét fogva ezt ütemesen combjához csapdossa, miközben ajkai is igenelnek a szellemnek éppen feltett kérdésre, nem is beszélve törzse ritmikus hajladozásáról a szobor irányába, mellyel szinkronizált verbális és gesztusválaszait skandálja.. . Egyszóval arra csak a film képes, hogy ennek a két jelcserélő testnek energetikai interakcióját megragadja, s hűségesen rögzítse. Ezek után joggal kérdezhetnéd, hogy én mit csinálok ezekkel a videofelvételekkel, hogyan használom őket. Először is csak szenufó ismerőseim vagy barátaim jóslási szeánszait filmezem, miután már tudomást szereztem pontos konzultációs indítékaikról (lásd például a cikkemben szereplő Umár esetét). Ha nem tudnám, miért megyünk a jóshoz, ennek egyes kijelentéseit vagy gesztusait félreérthetném, és persze azt is, hogy kliensei miért reagálnak ilyen vagy olyan módon azokra. Többnyire a jóst is személyesen ismerem, ami szintén hasznos, mert így technikája és retorikája sem okoz meglepetést: nincs két szenufó jós, aki az igent vagy a nemet ugyanúgy fejezné ki. Ezek az előzmények, de ami az igazi munkát illeti, az a forgatás után kezdődik a szó szerinti átírással és a képelemzéssel. Nem fogok részletekbe bocsátkozni, csupán azt emelném ki, hogy ezt a sokszor hetekig tartó munkát nem egyedül, hanem egy kis ad hoc helyi csoport közreműködésével végzem. A körülöttem jövő-menő ismerősök puszta kíváncsiságból vagy kifejezett kérésemre „belenéznek" a kis videovetítőmön visszaforgatott jelenetekbe, és segítenek eldönteni, hogy mit jelent az adott esetben a jós „igen" hanglejtésének a változása („erről van szó!"; „talán", „tényleg?", „na végre!"...), az előírt állatáldozásra vonatkozó kijelentéseinek és combcsattanásainak felgyorsulása (az áldozás sürgőssége, illetve a már mozgásba hozott láthatatlan erők összecsapása?) vagy akár a jós gyanúsan elhadart önigazolása (aki éppen tévedett, lásd Umár). Számomra ez a szinte kollektív képelemzési és átírási munka elsősorban persze arra szolgál, hogy a szenufó jóslást a lehető leghitelesebben le tudjam írni, és ebből kiindulva talán a jósláselméletet egy újabb verzióval gazdagítani, de még arra is, hogy közben tovább tanuljak úgy látni és hallani, ahogy társaim tudnak a legintimebb ügyeikben. És ez korántsem mellékes a „közös nézet" szempontjából. Hasonló módszerrel dolgoztam éveken át a beavatási rítusokra vonatkozó felvételeimen. Az elején a már említett „csirke szent erdőmben", ahol csak a tényleges falubeli résztvevők fordultak meg, később pedig egy kisvárosi asszisztensem házában, ahova esetenként behívtunk néhány tudásukról híres nagy beavatottat, mint például az ottani szent erdő anyját „előadó", megdöbbentő emlékezőtehetséggel megáldott fiatal szónokot. A vizsgált anyagok meglehetősen ezoterikus volta miatt a kép- és hangelemzés itt egy valóságos közös vállalkozássá vált, ahol nemegyszer az is előfordult, hogy motorkerékpáros futárt küldtünk az értelmezésre képes szakértő házába. Ezek az élvezetes és tanulságos értelemegyeztetések gyakran szinte teológiainak minősíthető tartalmas vitákba torkolltak a szenufó poro (titkos társaság) és világnézet alaptételeit illetően. Summa summarum, a videoanalízis itt az általad említett „önkifejezéssel" lett határos, an-