Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)
ZEMPLÉNI ANDRÁS: A mozgókép, a terepmunka és az elmélet (Jan János interjúja Zempléni Andrással)
kliens „tanújának" hagyományos szerepébe kerülhet, és kezdődhet a forgatás. Már régóta tervemben áll ezt a rítust egy „igazi" antropológiai filmben megörökíteni egy hivatásos hangmérnök és operatőr segítségével. Ha ez a film sikerülne, talán új megközelítését hozná egy olyannyira egyetemes rítusnak, mint a jóslás. Sok filmes gondolja manapság úgy, hogy a kép- és hangfelvételt egyenesen a helyiekre lehetne, sőt kellene bízni, és hogy ez lenne a vizuális antropológia jövője. Ma már Amerikában, Németországban vagy akár a francia etnológusoknál nagyon sok olyan terepmunkás van, aki odaadja a kamerát a terepen az embereknek, és azok saját önképüket csinálják meg egyfajta vezetéssel, irányítással. Egy alaszkai antropológus ismerősünknek, Curt Madisonnak az a véleménye, hogy hamarosan nem lesz szükség antropológus filmesekre, hanem a közösségek önkifejezése fog előtérbe helyeződni vizuálisan és audiovizuálisán, amikor egy alaszkai eszkimó vagy egy ott élő őslakos önmaga készíti el a saját filmjét önmagáról, azzal a tudással, amelyet átvett az őseitől. Ez elképzelhető Afrikában? Miért ne. Hasonló kísérletekre már sor került, kiváltképp Rouch afrikai körében, és ezt a lehetőséget a fényképezés szerényebb szintjén az egyik beavatási korosztálytársammal, aki professzionális fotográfus, magam is kipróbáltam. De idáig még nem találtam meg azokat a „helyi" jelentkezőket, akiknek, szakértelmükön túl, kedve és mersze lenne rokonaik vagy ismerőseik jóslási magánügyeibe kamerával felvértezve beavatkozni. Hiszen ezzel azt a kockázatot is kellene vállalniuk, hogy a fehérek világából hozott eszközeikkel kiprovokálhatják a saját magánügyeikre is felügyelő szellemek kiszámíthatatlan reakcióját. Ebben az esetben - ugyanúgy, mint a beavatás esetében - a kérdés nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Minden attól függ, mit értünk „helyi emberen" vagy „őslakoson", tehát attól is, hogy ez a helyi filmes milyen személyes kockázatot vállal vagy nem vállal „irányított" munkája miatt és által. Más esetekben, például egy gyászszertartáson az őslakosok által készített film nemcsak megvalósítható, hanem rendkívül érdekes is lenne - egyébként erre van precedens -, hiszen a helyi emberek ugyanazokat a rítusokat bizonyára másképpen látják, mint az etnográfus, és ezek a látásmódok a „közös nézet" lényegét csak gazdagíthatják. Abban viszont nem hiszek, hogy X vagy Y helyi filmes látásmódját társadalma általános látásmódjának kellene tekinteni. Az ugyanúgy, mint a mi társadalmunkban, csak egy egyéni verzió. Az előbb azt mondtad, hogy Te magad nem filmes, hanem elsősorban terepkutató vagy, aki audiovizuális anyagait más célokra használja, mint a filmesek. Az „etnográfiai" és az „antropológiai" filmet szembeállító tudósok szerint van bizonyosfajta leírószint (az etnográfiai esettanulmány) és egy másfajta elemző és elméleti szint (az antropológiai összehasonlítás). Annak idején ez volt a nagy ellentét a göttingeni filmintézet leíró, anyaggyűjtő, pozitivista elmélete és a Rouch iskolája között. 1968-ban több diáklázadás volt a hagyományos néprajzi film ellen. Amikor például Simon Ferenc előadást tartott Qöttingenben a néprajzi filmezésről, a diákok szembeszálltak vele. Akkoriban vett részt Boglár Lajos is Chicagóban egy konferencián, amely a néprajzi film elleni diáklázadással végződött. Állításodhoz visszatérve, Te milyen más célokra utaltál filmanyagaid felhasználását illetően?
