Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

Tabló - Kultúrák között. Edward Said: Orientalizmus (Jakab András)

(identitás)politikai csatározások kevéssé tűnhettek relevánsnak a hazai kutatók, könyvkiadók számára. A kiadás elmaradása a nyolcvanas években abból a szempontból talán váratlan, hogy az államszocialista rendszer imperializmusellenessége igazolására remek alkalmat kínált volna a nagy hatású könyv. Másfelől azért is furcsáiiható, mert Magyarországon többek között Körösi Csorna Sándor, Vámbéry Ármin és Goldziher Ignác nevével fémjelezhető, napjainkig jelentős Kelet-kutatás folyt és folyik, valamint hogy a Kelettel való „foglalatosság" a 19. század folyamán nem kevésbé fontos témát érintett, mint a magyar nép és nyelv eredete, egyszersmind a nemzeti identitás kanonikus alaptörténetének megalkotása. A keleti „szál" elvezet egészen az építészetig (Lechner Ödön) és az iparművészetig (Zsolnay család kerámiái), jelezve, hogy különösen a I 9. század második felében a Kelet iránti érdeklődés szinte minden olyan területen megjelent itthon is, amelyen Nyugat-Európában. A viharos fogadtatású könyvvel kapcsolatban az első fontos dolog, amit el kell mondani, hogy - legalábbis a tudományos szóhasználatban - módosította magának az orientalizmus szónak a jelentését. Ami Said könyvének közreadásáig a keleti művészet, történelem, nyelvek, kultúrák, filozófiák akadémikus tanulmányozását, esetleg irodalmi, képzőművészeti megjelenítését jelentette, az attól fogva egy hatalmi attitűdöt, a keletideológiai alapokon nyugvó - szisztematikus megkonstruálását, téves reprezentálását kezdte jelenteni egy meglehetősen széles értelmiségi, tudományos körben. Míg azonban a már korábban kialakult, nagy tradícióval rendelkező szaktudományok és különösen az orientalisztika tudománya nem lelkesedett az új jelentéstartalomért, addig (mások mellett) azok az olvasók, akik a volt gyarmatokról Amerikába és Nyugat-Európába vándorolt családok leszármazottai voltak, és Saidhoz hasonlóan értelmiségi karriert futottak be, esetleg akadémiai környezetbe kerülve, valóságos revelációként élték meg a könyvet. Partha Chatterjee a posztkoloniális elmélet egyik ismert szerzője, így ír akkori érzéseiről: „Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor elolvastam az »Orientalizmust«. [...] Emlékszem, mert éppen [calcuttai] házunkat festettük és minden a feje tetején állt. Ültem a szobámban a földön... és olvastam Edward Saidot, akinek addig még nem találkoztam egyetlen írásával sem. Egész nap csak olvastam, még az után is, hogy a festők elmentek, sot jócskán belecsúsztam az olvasással az éjszakába. [...] Számomra, aki egy sikeresen megvívott gyarmati szabadságharc gyermeke voltam, az »Orientalizmus« olyan dolgokról beszélt, amelyeket hosszú idő óta éreztem, de nem találtam rá arra a nyelvezetre, amellyel ilyen világos formában kifejezhettem volna. Ugy tűnt, hogy mint olyan ^2 sok nagy könyv, ez is azt mondta ki, amit én is mindig ki akartam fejezni" (Chatterjee 1992:194). A könyvvel kapcsolatos későbbi kritikák egy - talán nem a legkifinomultabb, de elég hangos - része pontosan ezt fogalmazta meg, amikor az Orientalizmust elméletileg diffúznak, metodológiailag következetlennek, történetileg pontatlannak, erősen konstruálnak nevezve azt állította, hogy a könyv elsöprő sikere végeredményben annak köszönhető, hogy egy problematikus identitás megalapozásához szolgált afféle ideológiai manifesztumként. Az Orientalizmus valóban sok és jogos bírálatot váltott ki a fentebb említett témákban, ám a kritikák megfogalmazóinak tekintélyes része alkalmat talált arra is, hogy saját addigi, Kelet és Nyugat viszonyával kapcsolatos álláspontját újragondolja saját kutatási 321