Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

FEJŐS ZOLTÁN: A néprajzi gyűjtemények tudományos perspektívái

értelmű kategóriájának meghatározása. A néprajzi tárgy imént idézett jellemzőinek összekeverése, egyéni értelmezése aláássa a tárgykollekciók tudományos forrásértékét.

4 Talán jelentéktelen apróságnak vagy kutatói slendriánságnak tűnnek mindezek, ám húsba vágó kérdésekről van itt szó. 3. Akár a gyűjtemények konstrukciós folyamatának elemzését, akár a muzeológiai, szakmódszertani akríbiát nézzük, nem merítjük ki a múzeumi néprajzi gyűjtemények tudományos feldolgozásának problémáját. Az előbbi két szempont mellett felvethető a néprajzi tárgy, a gyűjtemény és a tudományosság viszonyának absztraktabb szintje. Az elődök munkájának kritikája és a tudományos szigor elmélyítése vezette a Néprajzi Múzeum egy korábbi főigazgatóját, Hoffmann Tamást, aki épp három évtizeddel ezelőtt nyíltan feltette a kérdést (Hoffmann I 969): „A tudomány forrásai-e a múzeumok néprajzi gyűjteményei?" Válaszában azt az érvet fejtegette, hogy a néprajzi múzeumok tárgyi anyagának vizsgálata akkor válik tudománnyá, ha az az emberi történelem nagy folyamatainak megértését, megértetését tudja megvalósítani. Közelebbről két történelmi állapot, „a civilizálatlan őstársadalom" és „a modern civilizáció" között lezajló folyamatok jelentik a vizsgálódás fő irányát. A néprajz tárgyát a nép történetében jelöli meg, azon életmódváltozások rekonstrukciójában, „amelyek a hagyományos termelőerőkkel ellátott dolgozó tömegek hétköznapjainak hosszú egymás-utánját jelentik". A lényeg az elméleti perspektíva, ami alapján az egyedi adatok felett azok gondolati összefüggéseinek megalkotása lehetővé válik. Voigt Vilmos egy írásában kisebb léptékben, de hasonló jellegű észrevételt fogalmazott meg. Azt a kérdést vetette fel, hogy a múzeumi tárgyanyag alkalmas-e stílustörténeti vizsgálatokra. Válaszából itt az a módszertani belátás a lényeg, ami az elemzésben a közvetlen leíró, valamint a metanyelvi szint, azaz a „kívülálló rendszerezés" szétválasztását és megkülönböztetését jelenti (Voigt 1 984). Más megfogalmazásban mindkét példában arról a kérdésről van tehát szó, hogy mi az, ami a néprajzi tárgyból kiolvasható, mi az az információ, amit az összefüggéseiből kiemelt múzeumi tárgy önmagában hordoz. Meddig tágítható az elméletalkotás érdekében a konkrét, kézbe vehető tárgy értelmezése? Benne van-e a tárgyban a „lényeg", amit a formai rendszerezés, a tipológia, az előállítás, illetve a használat egyedi adatainak tüzetes összesítése még önmagában nem ad meg? Bárhogyan is legyen, az elméletalkotás - még ha nem is a nagy narratívak jegyében születik, mint például Hoffmann Tamásnál - nem nélkülözheti a tárgyi forrásbázis tudományos színvonalú leíró feldolgozását. 4. A néprajzi tárgygyűjtés mai szükségletei, lehetőségei, követelményei és a néprajzi gyűjtemények jövője is messzemenően igényli a tudományos elemzőmunkát. A jövőképet részben a tudomány története alapján lehet felvázolni, részben a teoretikus, a néprajz tárgyát s a néprajzi tárgyat önmagában definiálni igyekvő elméleti meghatározásokra lehet alapozni. Ez utóbbi nyugodtan nevezhető próféciának is, mert szemben az elméleti szaktudománnyal, a múzeumi gyakorlatot csak részben vezérlik a tudomány fejlődésének eredményei. Ha a kétségtelen tapasztalatok ellenére tagadjuk is múzeum eredendő konzervativizmusát, nehéz annak feltételeit megteremteni, hogy elméleti tételekre alapozva radikális és átfogó reformot hajtsunk végre. Erre talán nincs is szükség, ezért néhány sarokpont fokozatos átértékelése látszik a járhatóbb útnak. A mai dilemmák jelzésére elvont fejtegetések helyett két friss, az eddigieknél konkrétabb példát említek, melyek az e sorok írását megelőző hét fejleményeit jelentik. A Néprajzi Múzeum néhány munkatársa a minap tárgyvásárlási kérelmet terjesztett elő (pon-