Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

FRAZON ZSÓFIA: Az ördögszövetség mint büntetőügyi igazság és létrehozásának mechanizmusa

szorkányként bevádolt és kínvallatott gyanúsított esetében az ördögszövetség bizonyítható lett volna. De a képlet nem ilyen egyszerű, a leírt forma nem minden esetben vált gyakorlattá. Két módon lehetett ettől eltérni. Egyszer úgy, hogy ugyan a vád rontás volt, mégsem került a vallatás során az ördögszövetség képzete elő. Másodszor, amikor a vád szintén rontás, majd kínvallatás alá is vonják a vádlottat, és rá is kérdeznek az ördögszövetség meglétére, de nem tartják fontosnak mindenáron bebizonyítani, nem akarják feltétlenül a beismerő vallomás elemei között szerepeltetni. Egy másik - nem szorosan az előzőekhez kapcsolódó - eltérési lehetőség az, hogy szerepel ugyan a vallomásban az ördögszövetség ténye, de semmi más jellemzőjére, motívumára vonatkozóan nincs adat, pedig az alapkérdésen túl kilenc különböző kérdés szolgálja az apró részletek utáni tudakozódást. Igaz, sok esetben hiányosak a források, hiányozhatnak teljes vallomások, mégis a fent említett eltérési lehetőségek vizsgálhatók. Az ördögszövetség meglétét és részleteit firtató kérdéssor után találhatóak a mágia gyakorlására vonatkozó kérdések, hasonló részletességgel, összesen tíz pontba összeszedve, egy antropológus kutatási részletességét mutatva, nemcsak a mágia vagya rontás tényét, hanem annak pontos körülményeit és hatásait is vizsgálva. „ / /. Vajon gyakorolta-e a mágiát? 12. Milyen módon, miképpen?" (Praxis Criminalis LX. cikkely 4. §; Sugár, szerk. 1987:246-247.) Majd az első két kérdés után hagy a vádlott számára egy menekülési kiskaput: ,,/íí megjegyzendő, miszerint meg van engedve, hogy a személy előbb maga valljon és nyilatkozzon. Ha azonban az előhozott bizonyítékokra sem mond semmit, akkor minden körülményekre nézve kikérdezendő." (Praxis Criminalis LX. cikkely 4- §; Sugár, szerk. I 987:246-247.) Ekkor a vádlott túl van már az első fordulón, megtapasztalhatta testén a kínzás gyötrelmeit. „Ideális" esetben a hatóság bizonyítottnak tekintette az ördögszövetséget, és esetleg annak részleteibe is betekintést kaphatott. Ebből a pozícióból indítja a „támadást" a második fronton, ugyanazzal a részletességgel és módszerességgel. Pontosabban ezt csak kilátásba helyezi, és újra ad egy lehetőséget a vádlottnak az önkéntes vallomás megtételére. Az előhozott bizonyítékok ebben az esetben a vádlottnak tulajdonított rontásesetek felsorolását, esetleg egyesével való rákérdezését jelentik. Ezeket az eseteket a bíró a tanúk vallomásaiból tudja összeállítani, és több esetben kimutatható, hogy csak bizonyos eseteket vagy esetcsoportokat tekint bevallatásra, bizonyításra érdemesnek. Ez újabb tere annak, hogy a bíróság az általa kialakított igazságképet megjelenítse számunkra és a vádlott számára is, azt a látszatot keltve, hogy a vádlott kezében van önnön sorsa, és a beismerő vallomásért cserében megszüntetik a „támadást" a teste ellen. Ha erre nem hajlandó a vádlott, akkor a próbatétel folytatódik. A rontásesetek kivizsgálásakor nagyobb tér kínálkozik a bíró egyéni kezdeményezéseinek, hiszen a kérdéseket az adott szituációhoz kell igazítani. Nem azt kell megkérdezni a vádlottól, hogy hol, hányszor, mikor rontott, hanem az adott rontásokra vonatkozóan kell aktualizálni a kérdéseket. A vallatás ezen fázisa így nemcsak a bíró „leleményességétől" függ, hanem a tanúk által elmondott rontásesetekben szereplő részletektől is, amelyek viszont átszűrődnek a bíró igazság iránti kíváncsiságán. Abban az esetben, ha a bíró gyanítani véli, hogy nem egy, hanem több boszorkánnyal áll szemben, akkor különösen nagy figyelmet szentel a társak nevének és szerepének kiderítésére is. A vallatás két tematikája - a demonológiai szint, illetve a rontásesetek vizsgálata - és azok vizsgálata között az esetek nagy többségében nem egyenletesen osztódik el a bírói figyelem. Vagy a demonológiai részre kerül a hangsúlyt, vagy a konkrét esetek minél