Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

Tabló - A kiállított nép Martin Wörner: Vergnügung und Belehrung (Lackner Mónika)

zéséhez történeti anyagukat is enteriőrbe rendezték el a múzeumok (a nürnbergi Germanisches Nationalmuseum). A szabadtéri néprajzi múzeumok létrejöttének egyik előképét szintén a világkiállítások néprajzi falvaiban kell keresnünk: noha az előzmények között a néprajzi kutatás a 18. századi főúri angolkertekben elhelyezett parasztházakat tartja számon, a 19. századtól jelen van a régi falusi épületek megmentésének gondolata is. Wörner a kutatással összhangban a világkiállításokban látja a szabadtéri néprajzi múzeumok létrejöttének legfontosabb előképét. Az 1891 -ben Artúr Hazelius által összegyűjtött, első tudományos igénnyel megnyitott szabadtéri néprajzi múzeum, a Skansen a bemutatás módjában a népi élet legteljesebb ábrázolását tűzte ki célul: a helyi jellegzetességeket felmutató épületek, helyi viseletbe öltözött és helyi dialektust beszélő lakóival, egyes kismesterségek bemutatásával, táncok, szokások előadásával, de a honos növények és állatok bemutatásával is azt a koncepciót követte, illetve fejlesztette tökélyre, ahogyan a népi kultúra a 19. századi világkiállítások néprajzi falvaiban, illetve történeti negyedeiben megjelenítődött. Ez a hatás mára megfordult: éppen a Skanzen lett az előképe a I 9. század végén a múzeumi kezdeményezéseknek, de a kor világ- és regionális kiállításain felállított néprajzi falvaknak is, mint ahogyan Jankó János is a Skanzenben látta a millenáris kiállítás néprajzi falujának követendő példáját. Könyvének befejező fejezetében Wörner a 20. század végének világkiállításait felidézve a népi kultúra 19. századi bemutatási formáinak párhuzamait keresi. Elsősorban Niedermüller Péter felfogása nyomán azt fejtegeti, hogy a kelet-európai új demokráciák szívesen fordulnak népi kultúráik elemeihez saját nemzeti identitásuk kifejeződéseképp. Elsősorban Makovecz Imre 1992. évi sevillai pavilonját, illetve az oroszországi viseletkiállításokat hozza fel példaként. Noha egyes országok, például Svájc kritikusan kezelte a saját magáról megalkotott képet (svájci sajt, csokoládé, hegyek, pásztorok), a népi kultúra a legújabb világ-, regionális és gazdasági kiállításokon hasonlóan népszerű maradt: egyes esetekben az identitás megalkotásában és kifejezésében van szerepe, míg más alkalmakkor inkább a szentimentális, szórakoztató hangulat megteremtése a cél, egyes gazdasági érdekeknek alárendelve (turizmus, borgazdaság stb.). így tehát a népi kultúra fontos részt kap a 20. század végén is a nagy kiállítások, fontos nemzetközi események kapcsán a kultúra „fesztivalizálódásában".