Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

Tabló - A kiállított nép Martin Wörner: Vergnügung und Belehrung (Lackner Mónika)

Frederic Le Play ösztönzésére Európa számos országából a regionális különbségeket is érzékeltető gazdag viseletanyagot állítottak ki. Bár a hivatalos program inkább a kor divatjának megújítását tűzte ki célul, a kiállítás néprajzi érdekességei miatt az európai belső egzotikumra hívta fel a figyelmet - a népviseletekbe öltöztetett viasz-, illetve terrakottabábuk népszerűségük miatt elmaradhatatlan kellékeivé váltak a későbbi világkiállításoknak. Már 1867-ben Svédország és Norvégia a viseletek kiállításának egy új módját alkalmazta: a festett háttér előtt álló viseletes figurák egyfajta „háromdimenziós zsánerképet" alkotva megidézték a szénagyűjtés, leánykérés, északi szánkózás jeleneteit. Ez a kiállítási forma későbbi világkiállításokon, más országok részlegeiben is népszerűvé (például Morvaország háziipari anyaga a bécsi világkiállításon), s a néprajzi anyag egy fontos bemutatási formájává vált, módszerét Svédország és Norvégia vitte tökélyre a kiállítások történetében. Viselet bemutatása persze nem csak vitrinekben lehetséges; némely esetben a viseletbe öltözött emberek maguk is kiállítási tárgyakká váltak: a bécsi világkiállítás néprajzi falujának egyes házaiban családok laktak, de lakottak voltak a gyarmati területeket bemutató falvak is. A néprajzi falvak, történeti negyedek gyakran keretül szolgáltak egyes szokások bemutatásának, lakodalmaknak, körmeneteknek, jódliversenyeknek, táncbemutatóknak, rekonstruált történeti jeleneteknek (például Buffallo Bili vadnyugati show-ja a chicagói világkiállításon), gyakran több száz viseletbe öltözött személy közreműködésével. A történeti negyedek beöltözött szereplői inkább csak a korhű hangulat még tökéletesebb felidézésében játszottak közre. Viseletbe öltözött személyzettel már az 1867-es világkiállításon megjelentek a nemzeti éttermek, kávéházak: a török kávéház, a stájer söröző, a magyar csárda, japán teaház stb. nemzeti stílusú épületeiben, nemzeti-helyi viseletbe öltözött pincérlányok, pincérek kínálták a nemzeti ételeket-italokat. A viszonylag egységes kiállítási formák mögött azonban a szándék és motiváció igen eltérő lehetett: a viseletben az eltűnő tradicionális életforma szimbólumát látták, s kiállításával az eltűnőben lévő életforma emlékeinek megmentésére ösztönöztek, így kiállításukkal kifejeződött a haladásba vetett hit kritikája, és az „eredetiség, egyszerűség, az idill" elvesztése miatt érzett fájdalom is. Emellett a viselet kiállításával egyes országok, területek kulturális-történeti különállásukat vagy éppen integrációs törekvéseiket fejezték ki (itt elég a sajátos magyar-osztrák-cseh viszonyt említeni), míg a német viseletek tömeges egymás mellé állítása éppen a nemzeti egységet jelképezhette. A világkiállítások igen fontos szerepet játszottak abban, hogy és ahogyan a figyelem a népművészet tárgyi világa felé irányult. Már a londoni „Creat exhibition" tanulságaként megfogalmazódott a tárgyi kultúra esztétikai megreformálásának igénye: Gottfried Semper és Henry Colé törekvéseiben a szélesebb tömegek esztétikai nevelésének gondolata mellett felmerült a tárgyi világ művészi minősége emelésének és az általánosabb iparteremtésnek a gondolata, amelyben az elmaradottabb vidékek társadalmi stabilizálását éppen kézműveshagyományaik segítségével képzelték el. Az iparművészet formavilágának megreformálásához az „ősmotívumok" felhasználását tekintette kulcsnak. Az 1867es párizsi világkiállítás számos részlegében megjelent néprajzi anyag, s tovább folytatódtak a esztétikai reformtörekvések is. A népművészetet mint az iparművészet megreformálásának egyik lehetséges forrásvidékét Jacob von Falke, a bécsi Museum für Kunst und Industrie munkatársa „nemzeti háziipar" elnevezéssel hivatalosan is a bécsi világ-