Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

HELTAI GYÖNGYI: Totó és Latyi komikuma: színházantropológiai modell

„Meg kell mondanom, hogy én ezeket az olcsónak minősített hatásokat néha napokig, hetekig érlelem. Sok álmatlan éjszaka eredménye egy ötlet, egy fintor vagy gesztus. Miért olcsó hatáskeltés ez? Tovább haladok régi utamon. Azt csinálom, amit szeretek, amit tudok, amiben hiszek! Ehhez a közönség szeretete ad erőt." (Latabár válasza Tabi Lászlónak a Fel a fejjelre, a Szabad népben megjelent kritikájára. Idézi Molnár Gál 1982:368.) Latabár paródiái - a magyar operett szelídítő kontextusában - nélkülözték a szélsőséges karneváli vonatkozásokat. Nála mind a tágabb társadalmi, mind a szűkebb polgári színházi utalásokat illetően kevésbé érzékelhető a kritikai attitűd. Pályáját a maga számára egyedül megfelelőnek tartott - szórakoztató színházi - közegben kívánta folytatni, másféle színházi hagyományokat azonban nem bírált. Nem is igen lett volna fóruma hozzá, hisz a populáris színház műfajai a szocialista kultúrpolitikában, legalábbis deklaráltan, „tűrt" s nem „támogatott" műfajok voltak. (Ugyanakkor ezen alacsonyabbrendűséget erőltető elit állásponttal szemben az operett valós befogadói értékelésére mutat, hogy a nézők az I 954-es premiertől évekig egész éjjel sorban álltak a legendás budapesti Csárdáskirálynő jegyeiért. Ezt a Szinetár Miklós által rendezett előadást egyébként megszakításokkal I 970-ig tartotta műsorán az Operettszínház.) Latabár operett melletti kiállása nem nyert támogatást az úgynevezett művészszínház szférájából sem, hisz a vizsgált időszakban a magyar rendezői színház képviselői egy, a színésznek a koncepcióhoz képest alárendelt szerepet szánó társadalomkritikai előadásmodellt törekedtek kimunkálni, így aktuális művészi érdekeikkel szemben állt a „szólista" komikusokvédelme. 4. Bizonytalan színész-néző viszony A hagyományos komikum műfajainak otthont adó mulatókat, színházakat az előadást nem társadalmi, hanem szórakoztató fogyasztási alkalomnak tekintő nézők töltötték meg, akik nem méltatták figyelemre vagy kifütyülték az igényeiknek megfelelni nem tudó mulattatókat. Így a komikus, már csak önérdekből is, a közönséghez fűződő „viszonyán dolgozott" elsősorban, míg a polgári színész - presztízse s a dobozszínház konvenciója következtében - az előadás konvenciója szerint megfeledkezni látszott a közönségről, s elsősorban szerepe hibátlan interpretálására koncentrált. A hagyományos komikum alternativitásának újabb eleméhez jutottunk annak megállapításával, hogy e közegben a néző válik az előadás alanyává és tárgyává. Latyi és Totó közönséghez fűződő kapcsolata, az hogy a befogadói reakciót teszik a produkció fő értékmérőjévé és inspirációs forrásává, alapvető hasonlóságokat mutat. A néző-színész viszony mindkettőjük számára hibátlan kommunikációs csatornaként működött. S hiába kényszerült Latabár az I 950es években a magyar operetthagyománytól idegen, „átpolitizált" operettekben is játszani, hiába igyekezett őt a kritika Sztanyiszlavszkij-módszer szerint dolgozó realista színésszé átgyúrni, a közönség éppen megőrzött hagyományos komikusi eszköztára miatt maradt hűséges hozzá. Egy durva kritikára így válaszol a Népszabadsághoz küldött olvasói levélben: „Valamit talán még az itthoni népszerűségemről. Turnéim során a legtávolabbi falvakban becenevemen szólítanak, a szeretetnek olyan jeleivel találkozom, hogy nem tudok erről meghatottság nélkül beszélni. Az Operettszínházban a közönség min-