Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

KEMÉNYFI RÓBERT: Az etnikai tér és a nemzetállamiság eszméje

Az említett okok miatt elmondható, hogy a hivatalos népszámlálások megindulása előtti századokban a települések etnikai besorolását a nagyfokú leegyszerűsítés, a kérdés megkerülése jellemezte. Ebből viszont nem következik az, hogy a statisztika korai művelői (18. század) nem érzékelték volna a többnyelvű települések kérdését. Ám a 19. század közepéig, a nemzeti ébredés és a polgári társadalmak megszilárdulásának időszakáig a nemzeti hovatartozás elemzése és az etnikai határok felrajzolása nem osztotta meg a népcsoportokat, tehát magában a korszakban nem volt különösebb értelme az etnikai kérdésfeltevésnek. Magyarországon a modern nemzetállam kialakulásával születik meg az igény a nemzeti kisebbségek pontosabb felmérésére, így a statisztika ezzel foglalkozó ága is ebben az időben, a 19. század 60-as és 70-es évtizedeiben indul igazán fejlődésnek. Jó példa a leírtakra (hogy csak a későbbi századokban vált igazán fontossá a 18. század nemzetiségi szempontú térképi ábrázolása) az a vita, mely magyar részről századunk első felében robbant ki egy etnikai térképről. A térkép Magyarország nemzetiségi viszonyait, etnikai tájhatárait tünteti fel a Lexikon locorum... alapján (a részletekről lásd Keményfi 1997:1 65-170). A meddő vita lényege, hogy ugyanarról a területről, ugyanarra a forrásra támaszkodó és ugyanazt az időpontot (I 773) jelölő magyar és a nem magyar szerkesztő által alkotott térképek - bár minimális különbséggel (K. R.j, de - eltérő kiterjedésű területekkel - ábrázolják az etnikai viszonyokat és községhatárokat. Ezzel azonban az adott térkép idegen nemzetiségű szerzője kedvezőbb etnikai kiterjedést, „teret" jelölt meg a magyarokkal szomszédos - jelen esetben a szlovák- nemzetiség javára. A vita értelmetlensége abból fakad, hogy több magyar térképszerkesztő is más-más község- és egyben etnikai határokkal rajzolta e területről készült, e forrásra támaszkodó és ezen időpontot ( I 773) jelölő térképeit. A 18. század összeírásaiból viszont az is tükröződik, hogy a nemzeti megoszlás helyett döntő szerepet a társadalomban a valamely réteghez (adózó, kiváltságos) való tartozás játszott, illetve társadalmi megosztottságot a vallás jelentett. Nem csodálható tehát, hogy a korai, már etnikai szempontokat is megjelenítő kötetekben árnyaltabb a vallásfelekezeti megközelítés. A felekezeti hovatartozás pontos községi adatokkal való feltüntetése a 19. század elején is fontos volt, de a nemzetiségi adatok települési bontásban való megjelenítése egészen 1880-ig, tehát nem is az első, hanem a második hivatalos népszámlálásig váratott magára. Ám a 20. századi, az „etnikai területet védő", a szomszédos országokban született nemzetiségi térképeket éles kritikával illető munkák (Rum. Landkartenfälschungen 1942) pszichológiai háttere értelmezhető. A trianoni döntés hamis tanulsága szülte e tanulmányokat, füzeteket: az az illúzió, hogy az államhatár-módosításokban bármilyen szerepet játszhatnak a többé-kevésbé megbízható nyelvi és/vagy nemzetiségi statisztikák alapján megállapítható etnikai választóvonalak. Noha a legkülönbözőbb módon szerkesztett és plasztikus etnikai térképek a magyar tárgyalóküldöttségnek rendelkezésére álltak már 1 920-ban, a béketárgyalásokon is, ezek nem befolyásolták az előre kijelölt új államhatárokat. Ilyen horderejű területi döntésnél - mint amilyet az Osztrák-Magyar Monarchia számára Trianon jelentett - pár négyzetkilométer etnikai alapú hovatartozása szóba sem került (A magyar béketárgyalások 1920).

8 A húszas években Teleki Pál meg is fogalmazta félelmét. A félelem megszüntetésére vagy legalábbis csökkentésére 1926-ban létrehozta az Államtudományi Intézetet. Földrajztudósi, de elsősorban politikusi szorongása abból adódott, hogy felismerte, hogy az I. világháborút követő döntésekben