Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

Tabló - „Ejnye no, hát ez es én vagyok!" Biró A. Zoltán: Hétköznapi humorvilág (Schleicher Vera)

hogy a székelyföldi tréfás helyzetek nem etnikai jellegűek, csupán az elit tevékenységének köszönhető textualizálódás folytán válnak azzá. Mint általában a tanulmánykötetek, ez a mű sem egységes. A szövegek - melyek a szerző meghatározása szerint „egy megírandó szakmai monográfia előmunkálatai" - egy része esettanulmány, másik része módszertani (Terep és módszer), illetve teoretikus (Szempontok és értelmezések) igényű összefoglaló tanulmány. A konkrét esetek elemzését célzó írások sem egységesek: míg az első tanulmány egyetlen konkrét ugratási esemény elemzése köré szerveződik, addig a másik három elemzés mindegyike a vizsgálat tárgyául választott eseményt, így a gyermek és felnőtt közötti ugratási, a verbális agressziót, valamint a csavaros székely észjárás megfogalmazódásait több (4-5) konkrét helyzet leírásával világítja meg. Nem egységesek a tanulmányok abból a szempontból sem, hogy mennyire avatják be az olvasót az elemzéseket megelőző vizsgálat körülményeibe, a terepmunkába. Értelemszerűen a Terep és módszer címet viselő írás e tekintetben közlékenyebb: megtudhatjuk belőle, hogy a „kutatás" kifejezés e kötet esetében másfél évtizedes terepmunkát takar, mely egy kisebb régió, a Székelyföld falvait érintette. Konkrét településmegnevezés (Korond) azonban itt is mindössze egyetlen eseményhez, egy kisgyermek ugratásának történetéhez kapcsolódik. Az esettanulmányok „eseteiről" még ennyit sem tudunk meg. Az első ugratás helyszíne például „egy tanya, a falutól több kilométer távolságra", a második tanulmány tárgyát képező felnőtt-gyermek közötti szocializációs játékok helyszínéről pedig mindössze annyi derül ki, hogy a „vizsgált faluban általános szokás", valamint hogy „ilyen története gyakorlatilag mindenkinek van, következésképpen egy, a falura jellemző kommunikációs kapcsolattípussal állok szemközt". Sem e két esetben, sem a továbbiakban nem derül fény az elemzés során arra, hogy a Székelyföldön belül egy konkrét települést takar-e „a falu" megjelölés, esetleg a terepmunka során felhalmozott hatalmas adatbázis egyfajta általánosításra adott lehetőséget a székelyföldi falvak tréfás nyelvi kapcsolatait és kommunikációs gyakorlatát illetően. Hasonló egyenetlenség érzékelhető az időkeretek kijelölésében is. „Mennyi mindebből a múlté, és mennyi a mai - többé-kevésbé rejtetten - működő kulturális minta?" (54. p.) - teszi fel a kérdést a szerző a morfológiai eltérést mutató egyénekkel szemben megnyilvánuló agresszió kapcsán, s teheti fel ugyanezt a kérdést az olvasó e nyilvánvalóan nem történeti szemléletű kötet végére jutva. Hiszen egy-két kivételes esetet (például ahol maga Biró A. Zoltán is szereplője a leírt eseménynek, vagy ahol egy autóbusz a tréfás szóváltás helyszíne) leszámítva semmilyen fogódzó nem áll rendelkezésre ahhoz, hogy biztonsággal eldönthessük, a bemutatott eset száz, ötven vagy esetleg öt éve történhetett. Mintha folyamatos jelen időben járnánk, ami megkönnyíti az események belső szerkezetére, szereplőinek motivációira való koncentrálást. Aligha feltételezhető, hogy az elemzési szempontok érvényesítésében oly szigorú, az események szerkezetében rejtőző modellek s a működésükhöz szükséges kódok feltárásában mindvégig következetes szerző hanyagságból fosztotta volna meg olvasóit a helyszínekre és az adatközlőkre vonatkozó információktól. Érdemesebb ehelyett tudatos, programszerű tudósi magatartást keresnünk e jelenség hátterében. E magatartást a szerző által részben a kötetben is megfogalmazott elvek és szándékok határozzák meg. Az egyik ilyen elv a néprajztudomány és a folklorisztika adatrögzítő, szöveggyűjtemény-