Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
HAVASRÉTI JÓZSEF: Szó és írás határán. Tanulmányok a paraszti-népi írásbeliségről
matikusan olyan problémákat vet fel, amelyek a hagyományos folklórelőadó/alkotó számára nem léteztek. A paraszti kultúra és a folklór iránti érdeklődést, tanulmányozásának módszereit előkészítette és meghatározta a (pre)romantika nyelv-, illetve társadalomszemlélete (lásd Burke I 99 1:1 8-30). Ez a megközelítés természetesen az első folkloristák művei óta racionalizálódott, és a gyűjtés, feldolgozás, értelmezés módszereinek, eszközeinek, fogalmainak rendszerévé alakult át. Mégis, az a tudománytörténeti tény, hogy a folklorisztika módszertana és látásmódja elsősorban a szóbeli kultúra tanulmányozása alapján jött létre, illetve az, hogy jelentős folklórkutatók - például Honti János és Marót Károly számára meghatározó volt az élőszónak és a szájhagyománynak nemcsak a tanulmányozása, hanem az eszményítése is (lásd Honti I 962; Marót I 964:75) mutatja, hogy a folklórt, paraszti műveltséget illetően a szóbeliség szempontjai nagymértékben meghatározzák a tudományos gondolkodást. Ezt igazolja közvetve az is, hogy a folklóralkotások kritikai kiadásának szabályzata az írott szöveggel kapcsolatban csak a gyűjtők által lejegyzett szövegek helyesírási és más közlési kritériumairól beszél, az írott folklór közlésének problémái csak említésszerűen jelennek meg (Voigt I 974:29, 33, 34). Az írás használatán alapuló alkotás- és kifejezésmód tanulmányozásához ezért szükségvan a paraszti írás technikájának és gyakorlatának alapos megismerésére és leírására (grammatológia), illetve azoknak a változásoknak a figyelembevételére, amelyeket az írás használata által közvetített nyelvi, esztétikai és az intézményes működéssel kapcsolatos normák (diskurzusok) idéznek elő. Lehetséges, hogy ezek az erőfeszítések a népi írásbeliség marginálisnak számító jelenségeit világítják meg, de ennek ellenére is szükség van rájuk, hiszen a nyelvi megformáltság nem választható el a szövegek által közvetített ismeretek, szimbólumok, mentalitások kialakulásától és hatásától. Amikor egy paraszti közösség valamely tagja tollat ragad, és írásban fejezi ki magát, írásban rögzíti életének eseményeit, verset, mesét, krónikát, önéletrajzot ír, ezzel a cselekedetével olyan nyelvi, esztétikai, intézményes normákkal szembesül, amelyek sem a szóbeliségben alkotó szerző, sem a szóbeliség kutatója számára nem relevánsak. E normákat természetesen nem csak az írás közvetíti; de az írásbeliségnek az írással - mint technikával és médiummal - kapcsolatos kérdéseit vizsgálva hangsúlyozni kell az e médium által közvetített normatív elemek jelentőségét. Minderre pedig a kutatónak kell reagálnia, hiszen ideális esetben ő rendelkezik a szóbeliség és az írásbeliség nyelvi, műfaji, esztétikai és intézményes normáinak összevetéséhez szükséges kettős kompetenciával, előfeltevés-rendszerrel. E normák ugyanis a népi írásbeliségre irányuló diszciplináris szemléletet is meghatározzák, és ezzel a meghatározottsággal a kutatónak is számolnia kell, ellentétben a szerzővel, aki vagy tisztában van ezek létezésével, vagy nincs. Egyébként gyakran tisztában van, ezt bizonyítják azok a fordulatok, amelyben a szerző rossz helyesírását, gyenge kifejezőkészségét mentegeti, vagy azt indokolja, hogy tanulatlan, paraszti fő létére miért fog tollat a kezébe, és miért foglalkozik olyan „tudós" dologgal, mint az írás. Nagy P. István kéziratos munkájában a következőképpen szabadkozik: „Ne bíráld az írást, aki ezt írta nem jára az sok kollégyiomba... természetes ésszel s igaz érzéssel írom én ezeket." (Idézi Gyenis I 965:1 67.) Különösen így volt ez régebben, hiszen a hagyományos paraszti környezetben a tanító, a pap, a helyi hivatalnokok voltak azok, akik a mindennapi élet egyes elkerülhetetlen alkalmain (levélírás, hivatalos iratok aláírása stb.) túlmenően írni szoktak. Tehát a paraszti
