Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Egy konfliktus etnográfiája: „laikusok" és „szakértők" vitája az ófalui atomtemető kapcsán

got a „helyes" adatokkal, „felvilágosítják" őket. Mivel - szerintük - egy műszakilag korrekt beruházásról van szó, s az ügy folyamán - szerintük - a PAV mindvégig megfelelő módon járt el, világosan következik, hogy itt egy kommunikációs problémáról van szó, amely akkor oldható meg, ha hiteles emberek a falubeliek előtt is meggyőzően érvelnek. Korábban már utaltunk arra a folyamatra, ahogyan ez a problémakonceptualizáció lefordítódott a konkrét cselekvések szintjére. Eszerint egyre több és egyre magasabb beosztásban levő embert kell mozgósítani arra, hogy (vélt) igazáról meggyőzze a szemben álló felet, mondván: ha nem értik a mondandót, egyre hangosabban kell beszélni.

20 Az, hogy mennyire meghatározta ez a szemléletmód, elképzelésrendszer a PAV tevékenységét, kitűnik azokból a beszámolókból, amelyek arról szólnak, hogy a magasabb beosztásban levők folyamatosan kioktatták a falugyűléseken részt vevő csapatot, „hogyan kell ezt jól elmondani". Amikor a stratégia kudarca már előrevetítette az árnyékát, s amikor már a PAV háromfős gárdája is elégedetlenkedni kezdett a rá kiosztott szereppel („nem vagyok én végül is prédikátor, én elmondom, amit tudok, gyertek, mondjátok, ha okosabbak vagytok" - háborog az egyik adatközlő), akkor kerül be közvetlenül a magasabb beosztásban levő vezetőség is a konfliktusba; már láttuk, milyen sikerrel. E szemléletmód természetesen nem a véletlen műve, sok szállal kapcsolódik a múlthoz, hiszen a PAV megalakulása óta az ott dolgozó mérnökök - egyfajta önlegitimációs szándékkal és missziós tudattal is felszerelkezve - számos helyen tartottak előadásokat arról, mi az atomenergia, hogyan működik az atomerőmű, s más hasonló kérdésekről. Tulajdonképpen ez volt az egyedüli közeg, ahol kapcsolatba kerülhettek a társadalom szélesebb rétegeivel, s ahol egyáltalán beszélhettek az atomerőműről, az atomenergia problémájáról. Ezek az előadások egyrészt különböző hivatalos szervezetek (Polgári Védelem) keretei között zajlottak, másrészt ismeretterjesztő társaságok (TIT) kérték fel erre a PAV mérnökeit. Ám mindkét esetben közös tapasztalatuk volt a totális érdektelenség („volt, hogy kivonultunk a moziba, vittük magunkkal a cuccokat, nem volt a kutya sem" - kesereg az egyik adatközlő).

21 Mindez a PAV emberei számára - azon túl, hogy a sikertelenség személyesen is érintette őket, illetőleg missziós tudatukat is megtépázta azt jelentette, hogy a külvilághoz, a laikusokhoz, a hallgatósághoz fűződő viszonyukat úgy értelmezték, mint egy kommunikációs problémát: azaz az üzenet tartalmával (amit elmondanak) minden teljesen rendben van, a hallgatósággal sincs különösebb probléma, csak ez a két faktor valahogy nem találkozik. Az ismeretterjesztő előadás mint műfaj kiválóan illeszkedett a PAV önképéhez. Lehetőséget adott a missziós tudat, illetőleg az aufklerista attitűd kiélésére, és széles körben bemutathatta azt a munkát, amelyet ők - nemcsak önmaguk, hanem az ország egésze számára is - nagyon fontosnak tartottak. Ugyanakkor az ismeretterjesztő előadás, mint a neve is mutatja, pontosan kiosztja a szerepeket: az egyik fél rendelkezik az ismerettel/ tudással (és fontosnak tartja annak terjesztését), a másik fél nem. Ezért elképzelhetetlen, hogy ebben a műfajban vita alakulhasson ki. Ha a másik fél mégis megkérdőjelezi az ismereteket, akkor egyszerűen azért teszi, mert fogalma sincs a szakmáról. Magában a „felvilágosítás" folyamatában kétségkívül eleve benne rejlik egy paternalisztikus attitűd, amely előre kiosztja a szerepeket, s ezekhez hatalmi pozíciókat is hozzárendel. A PAV tevékenységének hátterében mindvégig jelen levő tájékoztatási kényszer csak és kizárólag a saját tevékenység bemutatására korlátozódott, szóba sem került például a döntéshozatali folyamat nyilvánossá tétele. Ebben a szemléletmódban egyszerűen nem tud