Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Egy konfliktus etnográfiája: „laikusok" és „szakértők" vitája az ófalui atomtemető kapcsán
szély minimalizálása. A fogalmat így vádként alkalmazták, melynek segítségével az állami szervekkel szemben bizalmatlanság fogalmazható meg (Peters 1991:126). A TB, a lakosság és a tömegkommunikáció által talán legtöbbször hangoztatott problémát az jelentette, és egyben a legnagyobb felháborodást az okozta, hogy az atomtemető ügyében a PAV a lakosságot, úgymond, kész helyzet elé állította. Előzetesen nem egyeztetett a helyi közösséggel, nem tájékoztatta azt. Akkor került - és akkor is csupán a véletleneknek köszönhetően - nyilvánosságra az ügy, amikor a kutatás már gyakorlatilag befejeződött, az engedélyeztetési eljárásban pedig csak az utolsó pecsétek hiányoztak. Az újságcikkek, riportok, falugyűlések egyik állandóan visszatérő sztereotip érve, hogy az atomtemető létesítésének kérdésében pontosan azok lettek teljes mértékben passzív szemlélői szerepre kárhoztatva, akiknek itt van a házuk, itt élnek. Mindezért a falubeliek, a TB és a nyilvánosság főleg a PAV-ot tette felelőssé. A PAV, különösen a munkálatok elején, valóban nem tett semmit azért, hogy a helyi közösség egyáltalán tudomást szerezzen arról, milyen létesítményt terveznek a közelébe. Ugyanakkor a PAV csak részben volt felelős a tájékoztatás elmulasztásáért, hiszen a megyei és helyi vezetők már az 1980-as évek közepén tudtak arról, mi készül Ofaluban, a tervekhez beleegyezésüket adták, sőt, külön kiemelték a társadalmi tájékoztatás fontosságát - az ügyben mégsem történt semmi. Amikor napfényre került a nukleáris hulladéktároló terve, mindenki a másik felet vádolta meg a tájékoztatás elmulasztásával. A helyi tanács azzal védekezett, hogy ő legalább megpróbált tájékoztató előadásokat szervezni, másrészt hangsúlyozta, hogy egész egyszerűen nem rendelkezik megfelelő apparátussal a tervek elbírálásához, s ilyen esetben inkább központi tájékoztatásra volna szükség. A központi szervek egyrészt elismerték, hogy valóban hibáztak, mert nem készült el egy tájékoztatási stratégia, de a tanácsok helyben tehettek volna valamit, hiszen ők is rendelkeztek minden ismerettel. A PAV sokáig nem tudta eldönteni, milyen stratégiát válasszon. Ha elkezd egy tájékoztatási hadjáratot, csak azt éri el, hogy az embereket maga ellen hangolja („minél többet nyugtatják az embereket, annál idegesebbek lesznek" - hangzik a nukleáris igazgató egyik axiómája), 25 s mivel már sokat invesztált mind pénzben, mind kutatásban az ófalui helyszínbe, tartott attól is, hogy egy esetleges kommunikációs kudarccal mindez el fog úszni. Másrészt a PAV döntéshozói kezdetektől fogva problémásnak gondolták - s ez be is igazolódott - azt az alapállást, hogy a beruházó érveljen saját beruházása mellett, hiszen senkitől sem várható el, hogy elemi érdekei ellen tegyen bármit is. Az ófalui oldalon megfogalmazódó érvek főként politikai perspektívából tekintettek a konfliktusra, értelmezték a történteket. Ebben a szempontrendszerben központi helyet foglal el a PAV mint kiemelt nagyvállalat, a szocializmus egyik büszkesége, illetőleg a politikai hatalomba beépült paksi döntéshozók elleni küzdelem. A PAV által hangoztatott technokrata érveket, a vállalat tevékenységét így politikai dimenzióban ragadták meg, ahol minden aktus mögött valamifajta burkolt hatalmi viszony rejtőzik. Az adott létesítmény pedig nem valamilyen technokrata jellegű, számszerűsíthető döntés, hanem egy olyan politikai folyamat eredményeképp jöhet létre, amelyben különböző társadalmi csoportok - ebben az esetben az ófaluiak - képviselhetik és jeleníthetik meg érdekeiket.
