Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Egy konfliktus etnográfiája: „laikusok" és „szakértők" vitája az ófalui atomtemető kapcsán
ezt a mindennapi életből vett példákkal - hidak méretezése, autók, különböző biztonsági berendezések tervezése - támasztják alá. Ez az érv azért fontos, mert meghatározta a helyszínkijelölés paramétereit, a szóba jöhető technológiákat. A PAV döntéshozói mindvégig az érvrendszer minden pontján különböző mérlegeléseket, számításokat alkalmaztak a kockázatok értékelésekor, s ezek mindig valamihez viszonyított, relatív jellegű értékelések voltak. Azaz ők az atomtemető kockázatát mindig más kockázatokhoz viszonyítva ítélték meg. Ebből következően értelmezhetetlennek tűntek számukra azok az ellenérvek, amelyek önmagában az atomtemető jelentette kockázatot emelték ki, s tekintették abszolút értéknek. Alapvető ellentét figyelhető meg a két fél között az atomtemető és az atomerőmű közötti viszony értelmezésében is: a PAV számára az atomtemető igazából az atomerőmű miatt fontos; mindig az energiatermelés, illetőleg az atomerőmű működőképességénekviszonylatában beszélnek róla. Más szóval az atomtemető kockázatát s magát a létesítményt is mindig relatívan, valamihez viszonyítva ítélték meg. Ezzel szemben az ófalui oldalt nem nagyon érdekelte az atomerőmű problémája, mondván, az messze (ráadásul egy másik megyében) van, az legyen a paksiak gondja. Számukra az atomtemető önmagában és önmagáért volt fontos, azaz a létesítmény által jelentett kockázatot mindig abszolút értékben ragadták meg. Az atomerőmű technológiája Az atomenergia előállításának technológiáját ismertetve a PAV döntéshozói különböző folyamatábrák segítségével próbálták elmagyarázni, hogyan működik az atomerőmű, milyen fázisokon keresztül jutunk el a végtermékig. Általában ez volt az egész érvrendszer legbiztosabb, legtámadhatatlanabb pontja; itt a voltaképpeni mérnöki, szakmai kérdéseket tárgyalták, itt álltak a legszilárdabb talajon a viták során. Érthető módon az ellentábor - sem az ófaluiak, sem a hozzájuk kapcsolódó szimpatizánsok - nem érdeklődött túlságosan az iránt, mi is történik az erőművön belül: történik-e ott valamifajta környezetszennyezés; az erőmű a konfliktus során végig egy zárt, érintetlen világként kívül maradt a csatározásokon. Az érvrendszer e pontján mindig egyetlen kérdéskör váltott ki igazi vitát, éspedig az atomerőmű és a közvetlen környezete közötti interakció. A rendszer gyenge pontjai mindig azok voltak, ahol az atomerőmű és a külvilág érintkezett, 18 így az ismeretterjesztő előadásokon az okozott felhördülést, hogy a hűtővizet megfelelő tisztítás után a Dunába bocsátják, illetőleg a kéményen át távozó, tisztított gázok említése is felborzolta a kedélyeket. Ez a kérdés kétségtelenül sok fejtörést okozott a PAV döntéshozói számára is, s valamilyen megoldást szerettek volna erre találni - itt elég arra utalni, hogy szótárukban létezett az „atomerőműi környezetvédelem" fogalma. Ezen azt értették, hogy amit a radioaktív szennyeződésekből az üzem területén belül lehet, azt ott kell tartani. A PAV számára ezen a ponton is egy időzített akna volt elrejtve: hogyan állapítható meg a környezettel való interakció optimuma, milyen arány állapítható meg az elengedhetetlen szegregáció és a szükséges nyitottság között? Ha túlságosan intenzíven jelen van a környezetében, akkor ez válthat ki irritációt, elutasítást, ha éppen ellenkezőleg: visszahúzódnak, izolálódnak, akkor ez a stratégia lehet kritika tárgya.
