Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Egy konfliktus etnográfiája: „laikusok" és „szakértők" vitája az ófalui atomtemető kapcsán
lő: „hülyeség", „hazugság", „kiferdítés" stb. A cikkel valami szokatlan jelenik meg a PAV számára: felbomlik a szituáció korábbi értelmezése, miszerint itt valamifajta információhiányról, illetve ennek kielégítéséről van szó, s mivel támadják őket, s képtelenek arra, hogy másfajta stratégiát építsenek fel, ezért arrogánsak lesznek, és ők is támadásba kezdenek. 12 A falugyűlés Miután a tömegkommunikációban a Magyar Nemzet-beW írás után egyre-másra jelentek meg a tervezett atomhulladék-tárolóval foglalkozó, többnyire erősen kritikus jellegű cikkek, a konfliktus menetében is fordulat állt be: jelentősen megváltozott az ófaluiak és a paksiak közötti találkozók jellege. Az érdeklődés változatlanul hatalmas volt, ugyanakkor a hangulat egyre feszültebbé, „beszólásokkal" tarkította, ellenségessé vált. A hallgatóság bekiabált, kifütyülte a számára különösen ellenszenves előadókat. Minden résztvevő számára világos volt, hogy itt már nem egyszerű népfőiskolai vagy ismeretterjesztő előadásokról van szó, amit csak megerősített a megyei és országos szintű vezetés, valamint a sajtó reprezentatív jelenléte. Az ismeretterjesztő előadást - ahol a másik fél ugyan tehetett fel kérdéseket, valójában passzív szerepre volt kárhoztatva - felváltotta a falugyűlés mint olyan fórum, ahol a falunak joga van hivatalosan is véleményt nyilvánítani. A konfliktus egyik csúcspontját, az első szakasz végét is egy falugyűlés jelentette (I 988. március 7.). Itt lezárult egy korszak a konfliktus történetében, ugyanakkor egy másik szinten - részben új, részben régi szereplőkkel -, egy új dimenzióban folytatódott. A konfliktus közvetlen környezete is megváltozott időközben. Egyre hangsúlyosabban megjelent a színen - az újságcikkek után már a falugyűléseken is - a PAV egy régi ellenlábasa, a Baranya Megyei Tanács, annak is az Építésügyi Osztálya, mely az engedélyeztetési eljáráson keresztül már korábban akadályokat gördített a PAV útjába. Az atomhulladék-tároló engedélyeztetése akkoriban kétszintű folyamat volt: maga az atomhulladékkal kapcsolatos létesítmények engedélyeztetése az Egészségügyi Minisztériumhoz tartozott, a kiegészítő létesítmények (őrtornyok, kiszolgálószemélyzet helyiségei) ügyében viszont a megyei tanács volt illetékes. Az agilis, a konfliktusban fontos szerepet játszó tanácsi osztályvezető nyíltan kijelentette, hogy figyelemmel kíséri a vitát, s csak akkor adja ki az engedélyt, ha a terület valóban alkalmasnak bizonyul. A PAV számára ekkor már alapvetően nem az volt a tét, hogy sikerül-e meggyőzni a falubelieket vagy sem, hanem az, hogy e folyamat eredményeképp megkapja-e a létesítési engedélyt. Ha netán nem járna sikerrel, akkor azt a kutatásra, az előkészítésre elköltött több száz millió forintja és jó pár éve bánja. Eddig a PAV számára a legnagyobb rossz az lehetett, hogy az emberek nem értik őket, és zúgolódni fognak, ám a nyolcvanas évek végén, a késő szocialista Magyarországon nem létezett olyan jogi fórum, ahol az ófaluiak fölléphettek volna a PAV terveivel szemben. A BMT bekapcsolódásával azonban egy olyan eljárásjogi lehetőség jelent meg a horizonton, amelybe az ófalui oldal bele tudott kapaszkodni, s ezen a területen sikeresen vehette fel a küzdelmet a PAVval szemben.
