Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Egy konfliktus etnográfiája: „laikusok" és „szakértők" vitája az ófalui atomtemető kapcsán

re jelent egy atomtemető létesítése kockázatot a környéken élők számára; mennyire biztonságos/nem biztonságos egy ilyen létesítmény, milyen veszélyekkel kell/lehet vele kapcsolatban számolni stb.), nem oldhatók meg a korábban megszokott, technikai-természettudományi módszerrel. Fikciónak bizonyult az az elképzelés, hogy ezek a kérdések egzaktan megválaszolhatók, kiszámíthatók, meghatározhatók (Beck 1986; 1988). Az olyan kockázatok esetében, amilyet például az atomtemető jelent, nagyon nehéz egyértelmű, a hagyományos kockázatértékelésnek megfelelő, számszerűsíthető definíciókat adni, éppen a veszélyek inkommenzurábilitása és a fellépési valószínűség szubjektív megítélése miatt. Azaz nem létezik egy olyan szimbolikus médium (Lau 1989:429), amely mérhetővé, láthatóvá, egyértelművé tenné a kockázatokat. Hiába hívjuk a tudományt is segítségünkre, e kérdések megítélését illetően a tudósok és a szakértők között sincsen konszenzus (nemhogy a „laikusok", illetőleg a „szakértők" nézetei között); az eltérő adatok, tények utólagos interpretációjának itt is döntő szerepe van. Az események A kezdet: a koordináták kijelölése, az első előadások Noha az atomtemetővel kapcsolatos kutatások már a hetvenes években megkezdődtek, s magának az ófalui helyszín kijelölésének is ködbe vesző múltja van, létezik egy narráció az ófalui eseményekről, az atomhulladék-tároló körüli konfliktusról, szilárd, mozdíthatatlan kezdő- és végpontokkal. A történtekre visszaemlékező szereplők azzal kezdik elbeszélésüket, hogy valamikor 1987 tavaszán a kis falu, Mecseknádasd tanácselnökének az atomerőmű iskolájában dolgozó felesége plakátokat látott szerte az iskolában, amelyek előadásra hívták az érdeklődőket az Ofaluban tervezett atomhulladék-tároló ügyében. Elment, meghallgatta, megkérte az előadót, beszéljen ugyanerről a faluban is, s ettől kezdve az események saját logikával, kérlelhetetlenül hömpölyögtek az I 990. január 18-i végpont felé: a lakosság tiltakozása miatt a hatóságok végül nem engedélyezték a Paksi Atomerőműnek, hogy a kiszemelt területen felépítse hulladéktemetőjét. A „hálás nép" pedig 1990 májusában, az első szabad választásokon országgyűlési képviselőjévé választotta a küzdelem élére álló tanácselnököt. Ez a „naiv" koordinátarendszer azért is érdekes számunkra, mert világosan utal arra, hogy az ófalui konfliktus esetében nem csupán s elsődlegesen környezetvédelmi kérdésekről volt szó, hiszen a „kezdet" és a „vég" egy-egy politikai jellegű esemény, az I 985ös tanácsi választások,

3 illetőleg az I 990-es első szabad választás, a „rendszerváltás" volt, azaz az események a rendszerváltás szimbolikus dimenziója mentén követték egymást.

4 Ezen túl a történetek nemcsak „folklorizálódásuk" miatt érdekesek, hanem azért is, mert az eseményekhez kapcsolódóan mindkét oldal létrehozott egy saját elbeszélést, felvázolta a konfliktusvalóság néhány koordinátáját; azaz mindkét fél számára alkalmat kínáltak arra, hogy rajtuk keresztül megkonstruálják a „kezdetet" és a „véget". A sokéves, számos szereplőt felvonultató eseménysorról szóló beszámolók szükségszerűen kiemelnek bizonyos koordinátákat egy időbeli történéssorból, s ezek mentén értelmezik