Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Egy konfliktus etnográfiája: „laikusok" és „szakértők" vitája az ófalui atomtemető kapcsán
A történet másik szereplője, Ófalu egy kis, főként svábok lakta, nagyon rossz infrastruktúrával rendelkező, közigazgatásilag Mecseknádasdhoz tartozó település, melynek lakossága csak ekkor szerzett tudomást a tervbe vett beruházásról. A fiatal, 1985ben megválasztott tanácselnök kezdeményezésére a PAV ismeretterjesztő előadásokon nyilvánosságra hozta terveit, melyeket a lakosság kezdettől fogva elutasított; a helyszín kijelölésének eljárását antidemokratikusnak, az atomerőmű embereinek fellépését arrogánsnak tartotta, s az előadásokon, falugyűléseken hangot is adott e véleményének. A sajtóban I 988 elejétől jelentek meg az első híradások arról, hogy a tervezett „atomtemető" körül nincs minden rendben. Az események két szinten zajlottak: egyrészt a helyi, lokális szinten a PAV próbálta - sikertelenül - meggyőzni a falu lakosságát a tervezett létesítmény hasznosságáról, fontosságáról és veszélytelenségéről, másrészt a falubeliek által létrehozott Társadalmi Bizottság (a továbbiakban: TB) felkért egy Független Szakértő Bizottságot (a továbbiakban: FSZB) a telepítés szakmai dokumentációjának átvizsgálására. A független szakértők a helyszínt alkalmatlannak ítélték a tervezett létesítmény megépítésére, ezt a PAV szakértői vitatták, végül a Magyar Tudományos Akadémia is állást foglalt az ügyben. A szakmai vitával párhuzamosan 1988-ban és 1989-ben egymást érték a tiltakozások a falugyűléseken, a tömegkommunikációban, s az országban ekkor szerveződő politikai pártok bekapcsolódásával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ófalui atomtemető kapcsán nem pusztán környezetvédelmi kérdésről, hanem politikai ügyről van szó. A konfliktus 1990 januárjában záródott le, amikor a szociális és egészségügyi miniszter elutasította a PAV nukleáris hulladéktározó építésére vonatkozó beadványát. Jelen tanulmányunk az ófalui konfliktus három szintje közül a „szakértők" és a „laikusok" közötti vitákat mutatja be, próbálja értelmezni. 1 A szereplőkkel készített interjúk, írásos visszaemlékezések, dokumentumok alapján részletesen leírjuk a konfliktus e szakaszának kiemelt eseményeit, bemutatjuk, hogyan tettek kísérletet a részt vevő felek arra, hogy - eltérő indíttatásokból és eszközökkel - a saját maguk elképzelése alapján definiálják, konstruálják meg a „konfliktusvalóságot", milyen dimenziókat tartottak e tevékenység során fontosnak, hogyan jártak el, s e kísérletek milyen eredményt hoztak, miért vált ennek következtében nagyon nehézzé, szinte lehetetlenné a kommunikáció az eltérő nézeteket képviselő csoportok között. Mindezen túl szeretnénk azt is bemutatni, hogy milyen kulturális koncepciók ütköztek össze ebben a szakaszban; a részt vevő felek miképpen értelmezték saját tevékenységüket, milyen jelentéseket kapcsoltak hozzá, illetőleg megpróbáljuk rekonstruálni, miképpen jellemezhető a konfliktus „kulturális logikája". A tanulmány nagymértékben támaszkodik azon terepmunkák tapasztalataira, amelyeket 1990 és 1994 között több ízben az érintett falvakban és a Paksi Atomerőműben folytattunk. Az empirikus felmérések, interjúk során arra helyeztük a hangsúlyt, hogy mind többet megtudjunk a konfliktus szereplőinek magatartását meghatározó világképekről, habitusokról, illetőleg ezek társadalmi, kulturális, politikai gyökereiről. Megpróbáltuk tetten érni a kulturális tudás eltérő rendszereit, amelyek meghatározták a konfliktus különböző percepcióját, konceptualizációját, a megoldási lehetőségek körét, illetőleg kijelölték a tömegkommunikációs reprezentáció kereteit.
