Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SCHLEICHER VERA: „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor." A rátótiádák szerepe az identitás formálásban
rint megkülönböztetett két külön kocsma, a német és magyar Rózsafüzér Társulat párhuzamos működése vagy akár a karácsonyi „kriszkindlizéskor" viselt ruha megkülönböztető erejű színösszeállítása. Az erdők nagy aránya, valamint a gyenge minőségű, kavicsos termőföld miatt Rátót lakosságának fő megélhetési forrása nem lehetett a földművelés. A 17-18. században részben a különböző erdei haszonvételi formák (szén-, illetve mészégetés, fakitermelés, hamuzsírfőzés), valamint a rideg-félrideg állattartás voltak jellemzőek. A kevés megművelhető földön jobbára rozsot és kukoricát termesztettek, illetve a 19. század elejétől szőlőt is műveltek. A jobbágyfelszabadítás után a korábbi jobbágyok részben továbbra is a káptalan, illetve a prépostság szolgálatában dolgoztak cselédként, részben pedig más megélhetési források után néztek (vasútépítés, bányászat stb.). Nagyobb, önálló gazdaság fenntartására alkalmas földbirtoka mindössze 2-3 családnak volt. A kilátástalan helyzetből sokan a kivándorlásban láttak kiutat. (A falu történetéről lásd Szőllősi 1995; Rómer 1860; Bél 1989). 12. Erre a kérdésre csakis történetietlen válasz adható: függetlenül attól, hogy létezett-e valaha olyan rátóti ember, aki a kutyával etette meg a tejes zsömlét, aki furulyázott a vadászpuskán, aki a szekéren állva vállára vette a liszteszsákot, hogy kímélje a lovakat, azt kell mondanunk, hogy ezek az „ostoba" rátótiak valóban léteztek, hiszen számtalan történetet meséltek és mesélnek róluk úton-útfélen, a múlt században pedig évtizedeken keresztül voltak a kalendáriumok és a hírlapok viccrovatának főszereplői. Meggyőződésem, hogy Rátót részben egy olyan „média-hadjárat" áldozata volt, melynek irányítói, köztük olyan tekintélyek, mint Jókai, paradox módon időről időre hasztalan próbálták felmenteni a rátótiakat a vádak alól (lásd a 8. jegyzet). Sokatmondó e tekintetben a már idézett Sziklay János ambivalens álláspontja is. Anekdotagyűjteményének bevezetőjében tagadja az ostoba rátótiak létezését („Azt hiszem, nem is léteztek soha..."), majd egy tucat történetet közöl róluk, sőt „Az elveszett rák" történeténél - mely egyébként nemzetközi vándortéma - megemlíti: cigányról szokták mesélni, pedig eredetileg „egy rátóti béresen esett meg" (Sziklay 1893:28). 13. Vö. „Tárgyakat (állatokat) ártó szellemeknek vélnek" (AaTh 1318), „Összetévesztések" (MNK 1319), „Analfabéták" (AaTh 1331"), „Falusiak városon" (AaTh I 337), „Az ismeretlen étel" (AaTh 1339) stb. típusokkal. A rátótiádák szövege néha konkrétan utal az ostoba cselekedet hátterében álló tudatlanságra, például „addigelé a rátótiak nem ösmertéka teknősbékát" (MNK 1990:213); vagy „Akkoriban még valószínűleg nem ismerték Qyulafirátóton a svájci aranyórákat" (NI K 876:24). Fgy _e gy kulturális jelenség nem ismerete történeti okokra is visszavezethető, persze inkább szimbolikus, mint konkrét értelemben. Korabeli dokumentumokból tudjuk például, hogy a rátótiak egyik fő sérelme volt a 18. század folyamán, hogy nem volt szőlejük (a középkorban Vörösberényben béreltek szőlőket, természetesen csak a tehetősebbek). Végül a 19. század elején Paintner préposttól 32 hold erdőt, illetve harasztot kaptak a rátóti jobbágyok szőlő telepítése céljából (Szőllősi 1995:121). 14- A pszichológus tapasztalata szerint minden csoportnak szüksége van arra, hogy „árnyékát", azaz a tudatból kiszorított, nemkívánatos tapasztalatokat kivetítse valakire vagy valamire. „A svájci hadseregben például ismert fogalom a »szazad birkaja«, azaz valakit tudattalanul a század bűnbakjává tesznek meg. [...] Az erre kiválasztott személynek általában gyenge az énkomplexuma, és kényszer hatására megjeleníti a kollektív árnyékot." (Franz 1998:12-13.) E lélektani megközelítés tanulságait esetünkre alkalmazva megállapíthatjuk, hogy míg a hasonló megélhetési gondokkal küszködő környékbeli települések „kollektív árnyékukat" Rátótra vetítik ki, addig a rátótiak megfogalmazásában előadott falucsúfolókban a bűnbak szerepét saját bírójuk tölti be. 15. „A keresztbe vitt létra" (MNK 1248l x ) és „A bikát felhúzzák a templomtoronyba, hogy ott legeljen" (MNK 12 10 X ) hazánk két legnépszerűbb - nemzetközi párhuzamokkal is rendelkező - rátótiádája, mely már csak elterjedtsége révén is alkalmas volt arra, hogy az általam „provokatív csúfolónak" nevezett rövid formában is megszilárduljon. Ezzel szemben a „Melyik kútba fingott
