Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SCHLEICHER VERA: „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor." A rátótiádák szerepe az identitás formálásban
dott rátótiádákhoz bevezetésként fűzött megjegyzésekben. Például: „Amit most elmondok, ez még a krajcáros világban történt, bár igaz volt, tudvalevőleg / 700- 1800-ba még krajcár vót, s azért mondom, hogy ez ránk ne vonatkozzék, a jelenkorra"; vagy „Valamikor Rátóton sok volt a német ajkú ember és abba az időbe ugye szegénység volt és sok volt a tetű meg a bolha... "; vagy „ínséges idők jártak annak idején, kevés volt a só, nagy volt a tél..."; „Akkor minden rátótinál volt bugylibicska, még talán ma is, habár ma már... inkább más van a zsebükben... forint... sok forint... akkor meg bicska volt. "(NI K 876:17,32,60,22.) Emellett a rátótiádákkal való azonosulásnak számos más példáját is elárulják a rátóti rátótiádák. Ezek közül a legtanulságosabbak azok, amelyekben a népszerű nemzetközi vándoranekdotákat saját múltjukból vett történeti tények beépítésével teszik maguk számára értelmezhetővé s vállalhatóvá a mesélők. 21 Mint erre már korábban utaltunk, a létrát azért viszik keresztben, hogy a prépost erdejéből több fához jussanak; a templomot egyes magyarázatok szerint azért tolják odébb, hogy „itt ne zavarja egyik vallás a másikat" (NI K 876:1 I). E két falucsúfoló a helyi történelem sajátos rátóti interpretációja: míg az elsőben az erdőkiélés különböző formáinak a megélhetésben játszott hagyományos szerepe elevenítődik fel, 22 addig a másodikban a református és a katolikus gyülekezetnek a „közös" templom birtoklásáért folytatott másfél évszázados küzdelmére 23 történik utalás. „Az óriás madárnak nézett léghajó" és „A gatyával mért tejföl" története pedig a rátóti Nagymezőn 1916-ban lezajlott hadgyakorlatot idézi fel (NI K 876:22, 27). Több falucsúfolóban is felbukkan a szomszédos Kádárta községgel való ellenségeskedés motívuma. A „Bekerített harangszó" (MNK 130611) helyi változatában például (melyben „a kádártaiak nagyon sóherok voltak és ők összebeszéltek, hogy ők nem adnak egyáltalán a harangok megjavítására pénzt") a rátótiak bezárkózása, a környező településektől való elhatárolódása szimbolikus formában fogalmazódik meg: kerítéssel veszik körül a falut. [„Hát kádártaiak, tik azért se fogjátok hallgatni a harangot!" [NI K 876:1 I.) 24 ] A nagyrészt nemzetközi vándoranekdotaként terjedő történeteket gyakran oly módon „honosítják", hogy konkrét helyszíneket vagy személyeket jelölnek meg: „A furulyának nézett puska" történetét például a mesélő a prépost erdejébe vagy a Büdöskút környékére helyezi; a részeg halászról, valamint a hajdina megúszásáról szóló anekdotát a rátóti Halastó partjára. A „Rátóti hazafekvők" történetének egyik helyszínét a veszprémi Szarvas vendéglőben jelölik meg, a pap megpatkolását viszont az öreg Drum cipésznek tulajdonítják; a „Rátóti macska" történetében pedig megemlítik, hogy a macskát Enyingről kellett hozni, mert a Bakonyban csak vadmacska volt... stb. Sok történetben nem jelölnek ugyan meg konkrét helyszínt a mesélők, de olyan körülményekre utalnak, melyek a rátóti mindennapokat, saját kis világukat idézik. Ilyen például a falun végigsöprő vad keleti szél, az erdei gombagyűjtés mint a rátóti életforma szerves része, a mindennapos tűzesetek, vagya vert falú ház építésének részletes leírása... (NI K 876:28, 33,42, 76). Találunk olyan szövegeket is, melyekben a „rátóti jellem" megragadására tesznek kísérletet a mesélők. Az ilyen tartalmú megjegyzésekben megfogalmazódó önkritika, illetve önjellemzés szintén azt tükrözi, hogy a 20. század vége felé közeledve a rátótiak önmagukra, sorsukra, történetükre nézve találónak érzik a falucsúfolókban foglaltakat.
