Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SCHLEICHER VERA: „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor." A rátótiádák szerepe az identitás formálásban
tényező a település életében, a probléma megoldására azonban az ezredfordulóhoz közeledve egészen más utak kínálkoznak, mint száz esztendővel ezelőtt. Egyéni vagy közösségi megoldásokról van-e szó, azaz lehet-e szerepe egy közösség önképének, közösségtudatának formálásában egy, a településhez szorosan kötődő folklórműfajnak? A továbbiakban ezt a kérdést próbálom meg körüljárni, kitérve először a rátótiáda műfajának néhány problémájára. A rátótiáda nagy múltra visszatekintő, igen népszerű folklórműfaj, bár írott formában viszonylag későn, elsőként Kónyi János 18. századi fordításgyűjteményében találkozunk ezzel a szövegtípussal. Kovács Pál Kónyi munkájával szinte egykorú szólásgyűjteményének tanúsága szerint a szájhagyományban ekkorra már megszilárdult műfajról van szó (Kovács 1988:280). A rátótiádák népszerűségét mutatja, hogy mai ismereteink szerint a magyar falucsúfolók térképén I 73 csúfolt helyiség szerepel, annak ellenére, hogy e szövegtípus rendszeres, szervezett gyűjtésére mind a mai napig nem került sor. 2 Részben a rendszeres kutatás hiánya, a szövegek sokszor hiányos rögzítése, részben pedig a falucsúfolók műfajának sokszínűsége következtében a rátótiádák besorolása a folklórműfajok rendszerébe nem volt problémamentes. Bár a közkeletű felfogás értelmében a magyar falucsúfolók átmenetet képeznek a mesék és a mondák között, sőt korábban találkozunk a „gúnyadoma" (Jókai I 968:345), illetve „az ivós mulatságokon virágzó bosszantó költészet" meghatározással is (Szendrey 1935:389), a nemzetközi kutatási eredményekhez igazodva a Magyar Népmesekatalógus (a továbbiakban MNK) végül a tréfás mesék műfajcsoportjában jelölte ki e szövegek helyét (Kovács 1990). Ebben az értelmezésben a rátótiádák az Aarne-Thompson-féle katalógus 1200-1349 típusainak megfeleltethető „frappáns anekdotikus történetek, melyekben a komikum központi tárgya a mesemondó (és hallgatósága) és a hős ismeretei és világképe között fennálló különbség..." (Kovács 1990:2 I ). A rátótiádák típusmutatója azonban egyes falucsúfolók változatai között igen gyakran tüntet fel olyan szólásokat, „szólás formájú csúfotokat" (Voigt 1979:287), melyeket nem egészít ki eredetmagyarázatként „frappáns történet" 3 , sőt találunk példát olyan rátótiádára 4 is, amelyet epikus történet formájában eddig senki sem gyűjtött, és irodalmi változattal sem rendelkezik. Ezt az ellentmondást feloldandó A rátótiádák típusmutatója bevezetőjeként közölt tanulmányában Kovács Ágnes maga is utal arra, hogy a rátótiádák műfajának egyik jellegzetes vonása éppen a formai változatosság. Az általa „műformáknak" nevezett változatok a következők: I. rövid anekdotikus szerkezet; 2. szóláshasonlat vagy szállóige; 3. tréfás jelző; 4. falusoroló versezet; 5. a rátótiáda megverselése rigmus vagy dal formájában; 6. a csúfolás során pórul járt ostoba emberek történetét előadó epikum; 7. láncszerű mese elemeként felbukkanó rátótiáda (Kovács 1990:12). 5 Bár a rátótiádák formai sokszínűsége e felsorolásból is nyilvánvaló, érdemes a „műformák" sorát még egy típussal, mégpedig az epikus szöveg esszenciáját hordozó „provokatív csúfoló" formával kiegészíteni. E kifejezésen olyan rövid kérdéseket, illetve felkiáltásokat értek a továbbiakban, melyek nem váltak ugyan országosan ismert szállóigévé, lokális keretek között azonban bármikor alkalmassá váltak a csúfoló történetek felidézésére, s ezáltal a másik fél kigúnyolására. Egy-egy „provokatív csúfoló" meglétére gyakran éppen az epikus szövegek záróformulája hívja fel a figyelmet, például: „Bár egy emberrel történt meg, de ha sertésdi emberrel találkoznak, mindenhol rá kiabálnak: Anti hol apád!?", vagy „Azóta mindig azzal haragítják a komáromiakat, hogy: »Elfogyott a Düna.«" stb. (MNK I 990:232, 203).
