Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

LOSONCZY ANNA: Szinkretizmus az elméletben, a terepen és múzeumban (Földessy Edina interjúja Losonczy Annával)

német sörgyároséra. Ez a gyáros a húszas években a legelső volt Kolumbiában, aki kooperatív rendszert csinált, amelybe a munkásokat is bevette. Az igen kemény oligarchia idején ez példátlan tett volt, és bár nagyon gazdag volt, az oligarchia kiközösítette. Azután Bogotában is elmentem a temetőbe, amely körül van egy olyan rész, ahol az utcáról összeszedett, azonosítatlan holtakat és a szegényeket temetik el közös sírokba. Ezen a helyen az ötvenes években egyszer csak elkezdtek az emberek adományokat elhelyezni, gyertyát gyújtani. Egy férfi csodáról beszélt, melyet egy női lélek tett vele. Ennek a léleknek később lett neve, Salome, majd Salome lánya révén, aki anyjával, egy szegény mosónővel azonosította a lelket, arcképe is. Azóta legalább nyolc verzió van arról, hogy ki Salome: prostituált, minden, ami egy nő számára gyötrő, egy csalódott anya, akinek a fia bűnöző lett, a férje otthagyta, aki azért végigcsinálta az életet. Azóta van már imádság hozzá, amit írásban meg lehet venni, és rengeteg rituális tárgya. Salome szimbóluma egy lángokból kiemelkedő nőalak lett, ami valamiképpen asszociálható a kolumbiai nőkkel, akik sokat szenvednek, de bátrak. Érdekes, hogy előbb-utóbb mindig névvel ellátott, konkrét embereket szanktifikálnak, akik ott vannak eltemetve, tehát ez valamilyen territorializált jelenség. Kialakult egy panteon, ami állandóan bővíthető, de ki is lehet venni belőle, tehát nyitott rituális kategóriáról van szó. A legkülönfélébb figurák vannak benne, szegények, de gazdagok is, akik jót tettek szegényekkel. A legtöbb szanktifikált ember azonban erőszakos halállal halt meg, akik a valós életben sokszor egymás ellenségei voltak: meggyilkolt politikus, gerillaharcos, de rendőr is, akit gerillák öltek meg. Köthető-e ez a jelenség valamilyen etnikumhoz? Ez a fajta szanktifikáció a városi kultúrákban jelenik meg. Bogotában az Andok völgyeiből feljövő kreolizált indián lakosság gyakorlata ez. De Santa Martában is van, ahol döntően feketék élnek. Tulajdonképpen ez a nem intézményesített, a hatóságok és az egyház ellenében végzett rituális teremtési munka minden város temetőjében tapasztalható, és ezért semmiféle etnikai csoporthoz nem köthető. Úgy értelmezem, hogy egy mély és már évtizedek óta tartó kollektív gyászmunka lehetetlensége található benne a töméntelen névtelen és brutális erőszakos tett miatt. A vidéken dúló gerillaharcok, a katonaság atrocitásai az embereket a városok felé nyomják. El kell menekülniük, és sokszor hátra kell hagyniuk el nem hantolt holtakat. Úgy tűnik, hogy ez a rituális munka egyszerre próbál valamilyen territorialitást megalapozni ezeknek az embereknek, a külvárosokban, a gyökértelen negyedekben, és egyszerre próbál valamilyen emlékezési lehetőséget újrateremteni, valamifajta folytonosságot az állandó diszkontinuitásban, ahol az erőszak mindig mindent elvág. Ez az újrakitalálás, a halottakhoz, az elhagyott halottakhoz és emlékekhez való viszony az, ami engem érdekel. Volt egy olyan feltételezésem is, hogy ezáltal egy új politikai alany kezd kialakulni teljesen spontán és alulról jövő módon, de párhuzamosan azzal, ahogyan az elitek is újrafogalmazzák a legitimitást. Ez az alany a nép. A nép fogalmát a szegények közé nem a gerilla és nem az állami rendszer vezette be, hanem a Latin-Amerikában a hatvanas években kezdődő felszabadulás teológiája. Ez baloldali teológusok mozgalma volt, amelyben a szegények szanktifikálásáról volt szó, arról, hogy a szegények Krisztus népe. Mint