Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
LOSONCZY ANNA: Szinkretizmus az elméletben, a terepen és múzeumban (Földessy Edina interjúja Losonczy Annával)
Vagyis nem lehet egy tiszta struktúrát kimutatni? Nem lehet egy zárt, földhöz, territóriumhoz kötött, világos, reproduktív struktúrát találni. Bogotában elmentem a legnagyobb kolumbiai indiánkutató etnológushoz, Reichel Dolmatoffhoz, Lévi-Strauss jó barátjához. Amikor megtudta, hogy Chocóba megyek, de nem az emberá indiánokat, hanem a néger kultúrákat tanulmányozni, azt mondta: „Azok nem kultúrák, az nem etnográfiai tárgy." Ez a helyzet megfelelt az én kis saját, portativ neurózisomnak, ami abból állt, hogy nem akartam olyan helyen lenni, ahol más is ott van. Másrészt nem szeretem a többségi, konszenzussal létrejött irányok követését. Úgy gondoltam, nekem nagyon jó lesz, hogy ez nem etnológiai tárgy. Mély öröm töltött el, és elindultam oda, amelyről mindenki azt mondta - még a kolumbiaiak is -, hogy ott vademberek élnek, iszonyatos dolgok történnek, a klíma kibírhatatlan, minden szétrohad. Ez a hely terra incognita volt Kolumbia kellős közepén, és bizonyos értelemben ma is az. Sűrűbb ott az őserdő, mint Amazóniában, mert többet esik az eső. Abban az időben csak egy szárazföldi út volt, mindent a folyókon keresztül kellett bonyolítani. A rendkívül nehezen megszervezhető, állandó és hosszú ideig tartó csónakázás a folyókon az egész kutatásnak adott egy olyan lassú és lassított ritmust, amiről végül kiderült, hogy ennek az univerzumnak ez a pulzációja. Az órákig tartó csöndes elmélázás a dzsungel és a folyó közepette, időnként a csónak áthúzása eszméletlen zuhatagokon, ez a sajátos ritmus, ami által soha sehova nem lehetett eljutni egy napnál rövidebb idő alatt, nagy privilégium volt, mert mindezen idő alatt lehetett gondolkodni. Se azelőtt, se azóta nem volt ennyi időm gondolkodni, és ezeket az időket az ember megköszöni az életnek. Nagyon fontosnak tűnt nekem, hogy az első terep hosszú legyen, éppen mert egy lassú ritmusú univerzumról van szó. Azt hiszem, hogy az etnográfiai munka a 20. század legvégén, amikor a gyorsaság és a pénz az alapvető értékek mindenben, még egy visszamaradt lehetősége az embernek, hogy más ritmusban gondolkozzon, éljen, konstruáljon. A terepen tudtam, hogy van időm, és hogy nem kell olyan rendőri struktúrákba beírnom a kutatásomat, hogy folyton piszkálom az embereket, és állandóan bombázom őket kérdésekkel. Egy középeurópai etnológus, főleg az én generációm, közvetlen élményekkel rendelkezik minderről, és éppen ezért nagyon nem szeretné ezt a dolgot a terepre elvinni, és szeretné ezt a fajta működést az életéből kizárni. 7\z életben téged ért személyes hatásokon kívül, amelyek a terep kiválasztását, a terepen való működést vezérelték, milyen szakmai hatások befolyásolták a kutatásaidat, a módszereidet, a terep megértését? Lévi-Strauss tanította meg nekünk, hogy a viszony fontosabb, mint az elemek maguk, jobban mondva a viszony konstruálja az elemeket. A terepen találtam egy olyan tárgyat, ami nem az én tárgyam volt. Odamentem az afroamerikaiakért, és ott találtam őket az emberá indiánok szomszédságában. Pillanatok alatt megértettem, hogy ezt a helyzetet nem lehet figyelmen kívül hagyni, s mindkét csoportnál kutatnom kell. Az I 980-as évek elejétől kezdett el működni egy olyan, Amazóniával foglalkozó új etnológia, amely döntően viszonyrendszereket kutatott, és vizsgálatát kiterjesztette a
