Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

LOSONCZY ANNA: Szinkretizmus az elméletben, a terepen és múzeumban (Földessy Edina interjúja Losonczy Annával)

vagy messzire utazott, a kettő együtt nem ment. Én pedig olyan helyen akartam élni, ahol a kettő együtt is megy. így kerültem Nyugatra, és így kerültem végül huszonöt éves koromban Kolumbiába, ahol megkerestem azt a helyet, ahol állandóan esik az eső. Chocó tényleg a világ egyik legesősebb vidéke, tizenkétezer milliméter eső esik egy évben, mint Egyenlítői Afrikában. A Garcia Márquez-regénybeli eső sok mindenre asszociálható a közép-európai történelemben is, de az afroamerikaiak esetében is. Talán furcsa, hogy egy etnológus nem egy elméleti konstrukcióból indul ki ahhoz, hogy etnológus legyen, és hogy az egész életét erre tegye rá. Szerintem nem furcsa, sokunkkal így van ez, csak nem biztos, hogy bevalljuk. Erről én is megvagyok győződve. Az etnológiában van valami közös a szerelem és a nagy esztétikai felfedezések élményével, az, hogy az ember egyszer csak azt érzi, hogy erre van a dolog, és másfelé nincs. Ilyen teljesen intuitív módon nem az ember választja ki a terepet, hanem - mély meggyőződésem - a terep választja ki az embert. Mi az afroamerikai kultúrákkal választottuk ki egymást. Egy olyan kultúráról volt szó, ahol a földbegyökerezettség, az állandóság, ugyanannak a reprodukciója lehetetlen volt. Ezek az emberek egy radikális száműzetést éltek meg, egy brutális, minden előző társadalmi kapcsolatot vagy kulturális tudatot széttörő traumatizmust. Ez közel állt hozzám, s az a mérhetetlen vitalitás is, ahogyan újra kitaláltak mindent: a társadalmat, a rokonságot, a vallást, a rítusaikat. Az afroamerikaiak túlélők. Nem depresszív és szomorú túlélők, hanem megvan az a fajta vitalitásuk, mint mindenkinek, aki túlélt valamit, és még ha bűnösnek érzi is magát azokkal szemben, akik nem élték túl, akkor is rettentően örül. Azt hiszem, a kapcsolat valahol itt jött létre ezek között a kultúrák közt és énköztem. Az alapvető hipotézisek közül az egyik az volt, hogy ezeket a kultúrákat az indián kultúrákhoz képest nagyon kevéssé tanulmányozták. A kiválasztott terep gyakorlatilag teljesen leíratlan volt. Érdekes, hogy azokat az afroamerikai kultúrákat, amelyekben az afrikai vallások és nyelvek teljesen eltűntek - ilyenek a kolumbiai, a venezuelai, az ecuadori, a panamai, a mexikói afrikai leszármazottak kultúrái -, az etnológusok még sokkal kevésbé tanulmányozták. Valószínűleg a kultúrának egy kicsit teológiai definíciója akadályozta ennek a területnek mint etnológiai tárgynak a felfogását. Ha ugyanis az a tétel, hogy a kultúrának egyfajta vallásos adhéziót kell keltenie az emberekben, és hogy az alapvető egzisztenciális erény a kultúrával szemben a megőrzés abszolút vágya és a hűség a szó keresztény értelmében, akkor ennek a hűségnek és reprodukciónak egy alternatívája van: a kulturális üresség, a mindennek az elfelejtése, a kulturális lumpenproletarizáció. Ilyen felfogás szerint ezek a terepek teljesen érdektelennek tűnnek. A családi és rokonsági rendszereket például sohasem írták le azzal a genealógiai szigorral, amelyekkel ezeket le kell írni, egyszerűen azért, mert úgy gondolták, hogy a rabszolgatartó társadalom mindent szétroncsolt: matrifokális, destrukturált, széthullott családok vannak, apahiány és lumpenproletarizáció.