Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

TÓTH G. PÉTER: Szexháború? Avagy férfiak és nők konfliktusa a magyarországi boszorkányperekben

léka. A fiatal- és az öregkorú tanúk nemi aránya a nők javára dőlt el, a felnőttkorú tanúk esetén viszont a nemek aránya I : I -hez alakult. A tanúk korának elemzéséből kiderült, hogy a jegyzők csak a körülbelüli életkort jegyezték fel. Kiugróan magas - mind a férfi, mind a női tanúk esetén - a 20, 25, 30, 35, 40, 45, 50, 55, 60 évesek, illetve a I 8 éves korúak száma. Ebből az következik, hogy célszerűbb korosztályokkal számolni, mint pontos életkorokkal. A bíróságok tehát általánosságban követték Werbőczy javaslatait: a számarányokból következik, hogy előnyben részesítették a felnőttkorú tanúkat, és mellőzték a bíróság szempontjainak kevésbé megfelelőeket, mint a fiatal és az öreg tanúkat. A fiatal és az öreg női tanúk magas számát a fiatal és öreg férfi tanúk számához viszonyítva a szabályt erősítő kivételnek tekinthetjük. Arról a kivételről van szó, amiről már Werbőczy is beszélt, vagyis „hogy sokan, kiket ajándékkal vagy kedvezéssel megvesztegettek, alig voltak tizenhat vagy legföljebb húszévesek, és mégis tudásképpen mintegy huszonöt évvel azelőtt elkövetett és véghezvitt dolgokra nézve olyan állhatatosan tettek vallomást és bizonyságot, mintha azoknál jelen lettek volna" (Werbőczy 1896:288-289). Ezeknek a kivételesen kihallgatott tanúknak az aránya a vizsgált boszorkányperekben 8 százalék volt. Mindezekből az következik, hogy a bíróságok kevésbé megbízható tanúknak tartották a fiatalokat vagy az öregeket, mint a középkorúakat. A perjogi kódexek a tanúk kihallgatásához nem adtak speciális kérdőmintákat (nem úgy, mint a gyanúsítottak vallatása esetén). Ez a vádelvű (istenítélet jellegű) eljárások alkalmazásának időszakában a vádló perbeli jogával ellenkezett volna, hisz ez utóbbi eljárásban nem az volt a kérdés, hogy „mi történt?" és „hogyan történ?", hanem hogy egyáltalán megtörtént-e az esemény. A nyomozati elven működő bizonyítási eljárás azonban megkívánta, hogy az általánosan feltett kérdések mellett konkrét, „specialis" kérdéseket is feltegyenek. Ez nem jelentette azt, hogy a kérdezés pontjait a jogi kódexek előre meghatározták volna, hanem csak annyit, hogy fogalmi csoportokat hoztak létre a kérdésekből. Ezeket a fogalmi csoportokat a Magyarországon a 18. században általánosan használt, de törvényilegel nem fogadott Praxis Criminalis is meghatározta (Bélí— Kajtár 1988; Carpzov 1697). A fogalmi csoportok a következők voltak: a bűntett helyének és idejének meghatározása, a bűntett lefolyásának részletei, több elkövető esetén a bűntársak közti beszélgetések, az elkövetés során felhasznált eszközök. De a tudakozódás irányának megfelelően is csoportosították a kérdőpontokat: a bűntett tárgyi tényállására vonatkozó, a tettes- és bűntársakra feltett, és „kit tud a tanú további tanúként megnevezni?" kérdések. A részletekig menő kérdezés az események pontos rekonstrukcióját szolgálta, mindez pedig együtt járt azzal, hogy a bíróság mérlegelte a tanúvallomásokat, hogy azok megfelelnek-e a valóságnak, vagy sem. A fikció és a valóság közötti különbség elhatárolása tehát a bírói ténymegállapítás szempontjából, és nem a tanúk szempontjából volt jelentős. A „Tudja-e...?", „Látta-e...?", „Hallotta-e...?" kérdések ezt a fokozati különbséget kívánták a tanúkkal megrajzoltatni. Mindebből az következik, hogy a szövegek fiktív jellegére világíthat rá ez a különbségtétel, vagyis ha az élményszinteket is megpróbáljuk a tanúvallomások szövegein számon kérni. Térjünk át izgalmasabb témákra, magukra a vallomásokra! A saját élményen alapuló és a mások által interpretált rontáselbeszélések összehasonlítása után a következő megállapításokat tehetjük. Az élményszintek különbözősége csak egy jelentős eltérést mutatott: a mások által elmondott szövegek esetén nagyobb arányban fordultak elő az olyan