Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

SZ. KRISTÓF ILDIKÓ: Jákob rózsafája vagy frusztrált antropológusok? Az értelmezés hatalmáról és korlátairól

gabb/másik tematikai kontextus - szintén jelen volt a kurzusnak ebben a szakaszában. Említettem, hogy a kitalálósdit megelőző két órán annak a Lévi-Straussnak a munkássága volt terítéken, akinek a gondolkodására éppenséggel a jakobsoni nyelvészet volt óriási hatással. A hallgatók tehát több mint két szemináriumon keresztül rágódhattak a strukturalista vizsgálat mibenlétén, nyelvészet és antropológia összefüggésein. A fenti állítások csak alátámasztják interpretív tőkéjük - ilyen irányú - gazdagodását, a „sulykolás" folyamatának a hatékonyságát. Mielőtt összefoglalnám a kitalálós játék tanulságait, szeretném a hallgatóim által javasolt értelmezéseknek még két csoportját bemutatni, amelyek - egyikük explicit, másikuk inkább implicit módon - további érveket szolgáltatnak a legitim és az illegitim interpretációk diskurzusfüggősége mellett. Elhangzottak egyrészt olyan javaslatok, amikor a diákok - mintegy hangosan gondolkodva - konkrétan is megnevezték ezt a diskurzust: „Abból következően, amiről szó van, [a táblára írt nevek] posztmodern antropológusok" (II. csoport); „Abból, amiről eddig beszéltünk, arra lehet következtetni, hogy antropológusok" (III. csoport); „Ahogy elmondtad az elméletet, a kommunikáció alapszabályait fogalmazhatták meg, mások és a magunk szűrőjéről" (IV csoport); „Ha erről a témáról van szó, akkor antropológusok vagy pszichológusok, akik a Másik megértését önmagukon keresztül keresik" (IV csoport). A III. csoport egyik hallgatója pedig úgy szűrte ki a potenciális értelmezések köréből a legvalószínűbb változatot, hogy egyenesen az én személyemre apellált. Véleménye, amit egy méltatlankodó kézlegyintéssel kísért („Ugyan, mi sem egyszerűbb ennél!"), így hangzott: „Eh, ha Te írod fel, akkor abban gondolkodunk, hogy nyelvészeti strukturalisták." Hallgatóm interpretációjának a kialakulásáért tehát nemcsak az adott és a megelőző két óra diskurzusa a „felelős", hanem maga az előadó is (individuumként és közösségi/intézményes pozícióként egyaránt). Hallgatóm nagymértékben épített a bennem mint kutatóban megtestesülő sajátos tudományos preferenciákra (az én interpretív tőkémre), amelynek a jegyében sosem rejtettem véka alá, hogy például Claude LéviStrausst (reservatis reservandis) a 20. századi antropológiai gondolkodás egyik legnagyobb alakjának tartom. És az sem mellékes, hogy személyes preferenciáimnak az adott interakcióban betöltött - előadói - szerepem intézményes legitimációt is biztosított. A vélemények másik csoportja a magyar hallgatók intellektuális munkájának azt a már említett sajátosságát érzékelteti, miszerint interpretív tőkéjük felhalmozódása következtében egyfajta küszöb is létrejött, amely az adott diskurzusba illő, illetve nem illő potenciális interpretációk közötti határt jelezte a számukra. Igen tanulságos ebből a szempontból, hogy a hallgatók, igyekezvén megfejteni a táblán szereplő személyek kilétét, mely megfeleltetéseket javasoltak komolyan, és melyeket vetettek el. Csoportjaim fantáziáját a hat név közül mindössze egyetlenegy ragadta meg: csak a Levin névhez tudtak bizonyos asszociációkat társítani, (jóllehet, a IV. csoport egy tagja kijelentette, hogy Rosenbaum neve is „ismerősnek tűnik" neki, végül nem tudta megmondani, honnan és miért.) Az olvasástörténeti kurzus hetedik s, mint említettem, főként irodalomelmélettel foglalkozó óráján az amerikai Sámuel Levin nyelvészből nem más lett, mint Konsztantyin Dmitrics Levin, múlt századi orosz földbirtokos és gazdasági reformer, az^nna Karenina egyik főhőse. Ez az értelmezés ennek a kurzusnak és főleg ennek az órának a kontextusában teljes mértékben helytállónak tűnt a csoport számára. Alátámasztotta azon meg-