Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

SZ. KRISTÓF ILDIKÓ: Jákob rózsafája vagy frusztrált antropológusok? Az értelmezés hatalmáról és korlátairól

Tartalmi szempontból a magyar diákok értelmezése szinte kezdettől egészen más irányt vett, mint amerikai társaiké. Mind a négy csoport igen gyorsan megegyezésre jutott a tekintetben, hogy a táblára írtak „nevek", vagyis tulajdonnevek. Annak ellenére, hogy mindegyik csoportban szép számmal voltak angolul tudó hallgatók (sőt, az első és a harmadik csoportban egy-egy angol nyelv szakos diák is), senki sem próbálkozott azzal, hogy a felírt szavakat például köznevekként szemlélje, s eredeti anyanyelvi jelentésüket is bevonja az interpretációs lehetőségek közé. Ugyanez volt a helyzet a német esetében. A II. csoport kivételével a többiek közül elég sokan voltak e nyelv birtokában (s rajtuk kívül az I. és a III. csoportban volt egy-egy német nyelv szakos is), sem a Rosenbaum, sem az Ohman szó nem „ösztönzött" senkit szemantikai vizsgálódásra. Ez a jelenség, úgy vélem, kevésbé fakadt a hallgatóság nyelvtudásának esetleges hiányosságaiból (láttuk, hogy még nyelvszakosok is akadtak közöttük), mint annak a szűrőnek a működéséből, amelyen keresztül a szöveget nézték. Ez pedig az ő esetükben - saját interpretív tőkéjük kialakulásának a folyamata során - távolról sem versek vagy egyéb fiktív szövegek felismerésére/létrehozására specializált (mindenütt jelentések és szimbólumok sűrű halmazát érzékelő) szűrővé lett, hanem egyfajta non-/jcííon-olvasó (ua/ósógreferenciákat kereső és találó) szemüveggé vált. A nyelv kérdése ennek megfelelően pusztán csak az immár valós személyeknek tekintett felsoroltak nemzetiségi hovatartozásával kapcsolatban merült fel: hallgatóim általában csak azt találgatták, hogy angolokról vagy amerikaiakról lehet-e szó, továbbá a III. csoport egy tagja felvetette, hogy „nevük hangzásából ítélve" lehetnek közöttük zsidó származásúak is. A négy magyar csoport mindegyikének interpretív közösség voltát és - bizonyos szempontból azonos, más szempontból azonban nagyon is eltérő összetételű - interpretív tőkéjének a funkcionálását azok a javaslataik érzékeltetik a legjobban, amelyekkel indokolni igyekeztek, miért került éppen az illető hat név a táblára. Az amerikai diákokhoz hasonlóan ők is arra törekedtek tehát, hogy megtalálják, helyesebben (ezúttal is) megalkossák azokat a kapcsolatokat, amik a hat szót összefűzhetik. Ezt pedig nem másként tették, mint a) általában az egyetemi oktatás, b) az illető kurzus, c) az illető óra kontextusára építve, azok diskurzusából kiindulva. a) Ide sorolhatom az olyan legitimként elfogadott, általánosabb értelmű javaslatokat, melyek szerint a táblára írtak „szerzők nevei" (I. csoport); olyasvalakik, akik „írtak valamit" (I. csoport); „akikre hivatkozni akarsz" (II. csoport). Ezek a magyarázatok két nagyon fontos dolgot sejtetnek. Egyrészt azt, hogy a mindenkori hallgatóság megfelelően elsajátította a sajátos egyetemi szubkultúrát, tisztában volt annak bizonyos megnyilvánulási formáival. Például azzal, hogy az előadók előadásuk tárgyának egyes vonatkozásait, részeit valamilyen módon - fénymásolatok, handouíok, táblára írt szövegek stb. formájában-vizuálisan is megszokták jeleníteni a diákok számára. Másrészt pedig azt - ami sokkal inkább figyelemreméltó -, hogy az elsajátításon túl a hallgatók előfeltételezték is, mintegy el is várták, hogy ebben az egyetemi kontextusban ezek a formák valóban úgy működjenek, ahogyan azokat korábban megismerték és megszokták. (Fish és jómagam éppen ezt a megszokást és elvárást használtuk ki.) b) Más, legitimként javasolt értelmezések esetében egészen nyilvánvaló volt, hogy a diákok az éppen hallgatott kurzusból, annak egyrészt tematikájából, másrészt tárgyalási/anyagbemutatási módszeréből igyekeztek következtetni arra, kiket takarhatnak a táblán szereplő nevek. Ami a tematika hatását illeti, az olvasástörténeti szemináriumon részt