Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

SZ. KRISTÓF ILDIKÓ: Jákob rózsafája vagy frusztrált antropológusok? Az értelmezés hatalmáról és korlátairól

„Oh Man" (vagyis „Ó Ember!") értelmű felkiáltás volt, amit megint csak meg lehetett feleltetni a szöveg egésze jelentésének, amennyiben a költemény az Ember sorsáról, az Isteni Gondviselés által kínált üdvözülési lehetőségéről „szólt". A harmadik javaslat szerint pedig Ohman nem más, mint „amen" (nyilván korabeli helyesírással írva, tehetnénk hozzá), s az 'úgy legyen' jelentésű szócska odakerülése szinte már nem is igényelt magyarázatot (Fish 1980:324-325). Látván az amerikai diákok ilyen fokú kreativitását, csak csodálkozhatunk Fish azon megfigyelésén, miszerint a Hayes név interpretációja okozta a hallgatóság számára a legtöbb problémát (Fish I 980:325). (Holott igazán nem lett volna nehéz - hogy magam is a csoport interpretív szűrőjén keresztül tekintsek a szóra - abban a 'széna' jelentésű hay köznevet felismerni, s ezáltal egy újabb Krisztus-szimbólumot azonosítani: nevezetesen a betlehemi jászolt...) Interpretív szűrőjüknek megfelelően versolvasó, sőt allegorikus-vallásos versolvasó szemmel böngészve a szöveget, Fish diákjai elsősorban a szavak mögé néztek. A „vers" tartalmi alkotórészeit - akár (általuk létrehozott) köznevek, mint a rózsa/rózsafa, a tövis, a kovász(talan kenyér), akár az ómen, vagy tulajdonnevek, mint Jákob és Lévi-olyan polivalens szimbólumokként interpretálták, amelyeknek egymásra és egymásba épülő jelentései egy „rejtőzködő" mélystruktúrába sűrűsödve végső soron a keresztény üdvösségtörténetet közvetítik. Ilyen mélystruktúrát feltételeztek a „költemény" formai jellemzőinek az elemzésekor is. A táblára írt szöveg egészének a formájában már az óra legelején egyfajta vallásos rejtvény megjelenítését, valamely képverset véltek felfedezni: az elsőnek hozzászóló diák például azt találgatta, vajon a kereszt vagy az oltár forma lehet-e a helyes megfejtés (Fish I 980:324). Ahogyan aztán mind előbbre haladtak az értelmezéssel, úgy kezdett a szöveg szinte minden formai jegye az üdvösségtörténeti jelentésgócra utalni számukra. Egyikük például összeszámolta a „vers" különböző betűit és megállapította, hogy három betű fordul elő benne a legtöbbször: S, O, N - összeolvasva „SON", vagyis Jézus Krisztus, a 'FIÚ'. Fölfedezték továbbá - ezen újabb interpretációs síkon immár tulajdonnévként kezelve a máskor köznévként értelmezett szavakat -, hogy a szövegben szereplő hat név közül az első három zsidó (Jacobs, Rosenbaum és Levin), a további kettő keresztény (Hayes és Thorne), az utolsó (Ohman) pedig legalábbis ambivalens. Még a Fish által odabiggyesztett, s eredetileg pusztán a precizitását bizonyítani hivatott kérdőjel is funkciót kapott a hallgatói által felépített költeményben. A diákok úgy vélték, a zárójelbe tett kérdőjel éppenséggel Ohman vallási hovatartozásának említett bizonytalanságát jelzi. E megállapítások nyomán aztán már könnyen adódott a végső következtetés: a költemény egy alapvető zsidó/keresztény strukturális oppozícióra építkezik, amit a formai jellemzők is kifejeznek, s amihez - mindkét pólus polivalenciája következtében - további ellentétpárok is társulnak: Ószövetség/Újszövetség; a bűn törvénye (sit venia verbo! SZ.K./.)/a szeretet törvénye stb. Tekintve azonban, érveltek a hallgatók, hogy a vers legfőbb üzenete nem más, mint Jézus Krisztus, a Megváltó, aki maga is zsidó származású volt, s akinek a jegyében az ószövetségi események megfeleltethetők az újszövetségieknek, a mű, ahogy felállítja, mindjárt fel is oldja alapoppozícióját. Ebben az értelemben pedig végső soron mindegy, hogy Ohman zsidó vagy keresztény, hiszen a hangsúly az üdvözülés mindenki számára nyitott útjára helyeződik (Fish 1 980:325).