Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

SZ. KRISTÓF ILDIKÓ: Jákob rózsafája vagy frusztrált antropológusok? Az értelmezés hatalmáról és korlátairól

Sem Austin, sem Searle nem antropológusként vagy szociológusként nyúltak témájukhoz. Nem azt kutatták, hogy a különböző társadalmak milyen különböző verbális és nonverbális eszközökkel szankcionálják együttélésük és együttműködésük - így például nyelvhasználatuk - módját, hanem a nyelvhasználat általános szabályszerűségeit igyekeztek elvonatkoztatni lényegében egyetlen nyelv (az 1950-1960-as évek angolja) beszédaktusainak a számbavétele alapján. Igen jól látszik a megközelítésnek ez a különbsége, ha összevetjük Searle-nek az ígéret beszédaktusáról írott elemzését például Marcel Maussnak az ajándék összehasonlító szociálantropológiáját tárgyaló munkájával. A két mű alapjában véve ugyanarról szól: miként létesítenek az emberek kölcsönösségi viszonyokat egymás között szavak, gesztusok és tárgyak szimbolikus használata révén Angliától Ausztráliáig. Am míg Maussnál a hangsúly magukra a kölcsönösségi viszonyokra helyeződik, s ezeket magyarázza a szavak, a gesztusok és a tárgyak segítségével, addig Searle a verbalitás törvényszerűségeit keresi, s e cél szolgálatába állítja a - vizsgált angol nyelv használatára korlátozódó, s amúgy sem túl bőven kifejtett - társadalmi konvenciókat (Searle I 989; Mauss I 995). Nem meglepő tehát, hogy a beszédaktus-elmélet éppen abból a szempontból kapott igen éles kritikát például a szociológia részéről, amely az 1950-1 960-as évek nyelvtudományában pedig újszerűnek számított: a társadalmiság szempontjából. Pierre Bourdieu I 982-ben megjelent könyvében egyenesen e szempont elhanyagolását kérte számon Austinon és követőin. Arra mutatott rá, hogy az utóbbiak sokszor elfelejteni látszanak, hogy a megnyilatkozásokban a mind Austin, mind Searle által olyan jelentősnek talált illokúciós erő, illetve konvenciók nem a nyelv s nem is a nyelvhasználat termékei, hanem a mindenkori társadalmi hatalomelosztás folyományai. Eredetük és hatóerejük abban az intézményesített pozícióban keresendő, amit az illető beszélő közösségében elfoglal (Bourdieu 1982). Bourdieu kritikáját jómagam egyrészt nem tartom egészen helytállónak, másrészt viszont - tekintve például a barkochba játék elemzését - nagyon is figyelemreméltónak és továbbgondolandónak vélem. A társadalmi szempontot számon kérve Bourdieu ahogyan Austin művének magyar fordítása elé írott előszavában Pléh Csaba is rámutatott (Austin I 990:13-14) - jórészt nyitott kapukat dönget. Hiszen amikor Austin elválasztja egymástól egy megnyilatkozás lokúciós jelentését és ún. boldogulási feltételeit (Austin I 990:38-57), vagy amikor Searle megkülönböztet propozíciós és illokúciós aktusokat (Searle 1989:22-33), mindketten azon alapfeltevést fogalmazzák meg, mely szerint közléseinket nyelven kívüli tényezők ugyanúgy szabályozzák, mint nyelven belüliek. A maguk részéről azonban ezen külső, illokúciós tényezőkről nem szociológiai vagy antropológiai mikroelemzéseket adnak, hanem - nyelvfilozófusok lévén - absztrahálják azokat. Elvont formában ugyan, de a társadalmiság mégiscsak ott szerepel a beszédaktusok elemzésének minden pillanatában. Konkrét beszédhelyzetek vizsgálata azonban, s ebben Bourdieu-nek kétségtelenül igaza van, az általuk végzettnél mélyebb és alaposabb társadalmi interakcióvizsgálatot igényel. Erving Goffman éppen ezen irányba fejlesztette tovább a beszédaktusok elemzését, az emberi kommunikáció bármely helyzetének igen magas fokú ritualizáltságára mutatva rá (Goffman 1974; I 980; 1987). Ugyanakkor Bourdieu-n is számon kérhető a maga megközelítésének egy jellegzetes korlátja: elemzései jórészt csak az általa társadalmi mágiának nevezett „hatalomból beszélés" szituációival foglalkoznak. Az Austin által megkülönböztetett öt beszédaktus-