Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

SZ. KRISTÓF ILDIKÓ: Jákob rózsafája vagy frusztrált antropológusok? Az értelmezés hatalmáról és korlátairól

ra, a kísérlet itt következő bemutatása során nem kívánom felfedni az illető hozzászólók kilétét. Jóllehet a Fish óráján lebonyolított játék önmagában is igen tanulságos lehetne az itt tárgyalt kérdés szempontjából - hogyan működik egy adott közösség értelmező tevékenysége, s hogyan lehet azt a résztvevők interpretációit mintegy „kiprovokálva" vizsgálni -, jómagam a kísérlet jelentőségét annak megismételhető voltában látom. Minél több különböző csoportban - kontextusban vagy diskurzusban - hajtjuk végre azt, annál szilárdabb alapokon álló megállapításokat tehetünk a közösség és az általa létrehozott „szellemi termékek" összefüggéseiről. Hadd előlegezzek meg néhány ilyen általánosabb megállapítást, mielőtt bemutatnám a konkrét eseteket. A kitalálós játék során mind az öt szóban forgó csoportnak ugyanazt a feladatot kellett elvégeznie: állításokat kellett tenniük valamiről, amely valami (a táblán szereplő szöveg) mindegyik csoport esetében azonos volt (eltekintve a fent jelzett néhány formai apróságtól). A különböző közegekben született interpretációk azonban eléggé eltértek egymástól. Ha az institucionális nyelvelmélet olyan klasszikusainak a felfogása szerint vesszük szemügyre a játék során történteket, mint John L. Austin és tanítványa, John R. Searle, akkor a következő magyarázó séma szerint gondolkodhatunk. Bármely megnyilatkozás során beszédaktusokat hajtunk végre, azaz nemcsak mondunk, hanem csinálunk is valamit: (verbális/lokúciós) megnyilatkozásformáinkat különböző (társadalmi/illokúciós) szituációknak megfeleltetve használjuk. Megnyilatkozásaink tehát nem pusztán nyelvi jelenségek, hanem az emberi interakció különböző helyzeteit éltető társadalmi konvenciók szülöttei is: olyan performatív vagy illokúciós cselekedetek, amelyek egyrészt produktumai ezen konvencióknak, másrészt vissza is hatnak azokra (Austin 1990; Searle I 989). Austin, mint az közismert, a beszédaktusoknak öt osztályát vagy családját különböztette meg aszerint, hogy milyen jellegű illokúciós helyzetben fordulnak elő: ítélkezők, végrehajtók, elkötelezők, viseikedők és bemutatók (Austin 1990:145-1 56). Mind az amerikai diákok, mind a magyar hallgatók véleményük megfogalmazásakor lényegében ezen utolsó osztállyal éltek: bemutató jellegű beszédaktusokat hajtottak végre. Austin megítélésében ezek olyan helyzetekben használatosak, amikor „egy álláspontot fejtünk ki, vitázunk, a használati módot vagy az utasításokat tisztázzuk" (Austin I 990:1 54). Az Austin által összeállított lista szerint (Austin I 990:1 55) az én hallgatóim a következő megnyilatkozásokat használták: állít, ^ kijelent, leír, osztályoz, azonosít, feltételez, felismer, értelmez, elemez, definiál, magya- <i ráz, nevez, tekint valaminek, illetve kérdez, tagad, helyesbít, revideál. Míg az illokúciós ^ cselekedetek többi négy osztálya, illetve az Austin harmadik osztályába tartozó és Searle _L által később kiemelten vizsgált ígéret esetében könnyen érthető, miféle mögöttes társadalmi konvenciókra gondolt a két angol filozófus, a bemutató beszédaktusokkal már más a helyzet. Nyilvánvaló, hogy az ítélkezőnek és a végrehajtónak nevezett aktusok olyan helyzetekhez kötődnek, amelyeket társadalmilag elfogadott hatalmi/hierarchikus viszonyok explicit jelenléte határoz meg: amikor „egy bíróság, döntnök vagy sportbíró ítéletet hoz", az előbbiről van szó, amikor pedig kinevezés, szavazás, utasítás stb. során „hatalmat, jogokat vagy befolyást" gyakorol valaki, az utóbbiról (Austin 1990:145). Az is világos, hogy az elkötelezők és a viseikedők csoportja ugyané viszonyok implicit érvényesüléséről tanúskodik: az ígéret, egy szándék bejelentése vagy más kötelezettség- 63