Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)
HELTAI GYÖNGYI: Tendenciák a kortárs vizuális antropológiai gondolkodásban
évben figyelemmel kísérve a párizsi etnográfiai filmfesztivál választékát, majd a skandináv antropológiai filmszövetség 1993-as izlandi konferenciájának filmanyagát, annyi megkockáztatható: felfedezhető ugyan egy törekvés a reflexív, az alkotókat és szereplőket egyenlő jogokkal és felelősséggel felruházó filmmodell megteremtésére, de az említett európai fesztiválok programjában nem láttunk példát az etnográfiai film szabályainak demonstratív megtagadására vagy dekonstrukciójára. Jobbára csak az elméletben s talán az amerikai etnográfiai filmes gyakorlatban van jelen az a látásmód, amit Crawford (1992a:78) „megidézőnek" (evocative), MacDougall (1992a:97) pedig„intertextuális film"nek hív. E filmkészítési stílus és kritikai hozzáállás hozadéka Pinney szerint az lehetne, hogy: „... lehetőséget ad a tér-idő egység, a realista narráció és végül az Én dédelgetett nyugati fogalmainak elbizonytalanítására" (Pinney I 992:101 ). De e posztmodern filmmodell propagálása inkább a szerzők ama meggyőződését tükrözi, hogy az etnográfiai filmnek is át kell esnie a maga „irodalmi fordulatán", stiláris és funkcionális átértelmeződésén. Nem pusztán a kulturális antropológiában a közelmúltban tért nyert diskurzustípusok filmbe való „átültetését" szorgalmazzák, hanem inkább elméleti keretet kívánnak biztosítani az antropológiai kutatás kétfajta - szóval, illetve képpel dolgozó - reprezentációs formája közötti eltérések meghatározásához. A két szféra összehasonlíthatóságának alapja szerintük egy módszertani rokonság, mely a megváltozott terepmunkamódszerek és az observational cinema, valamint a cinéma vérité módszerei között áll fenn. Hasonlóak azok az etikai és hatalmi helyzetre vonatkozó dilemmák is, melyek a filmkészítők és a filmezettek, illetve az adatközlők és antropológusok kapcsolatának értelmezésében jelentkeznek. A Film as Fthnography című kötet szerzői elsősorban azt kívánják bizonyítani elméleti szinten, hogy etnográfia - kulturális antropológiai reprezentációs forma - „írható kamerával" is. A szerzők ezt az eltérő szabályrendszerű, de nem alsóbbrendű formát akarják elhelyezni az átalakulóban lévő antropológiai diszciplínán belül, kidolgozva az etnográfiai filmtípusok rendszerzésére és értelmezésére szolgáló kategóriákat. Úgy látják, jelenleg is tartó öndefiníciós krízisében a kulturális antropológia számára is tanulságos lehet a szó és kép funkcionális határait vizsgáló összehasonlítás. Részletesebben azokra a tanulmányokra térek ki, melyek a címben jelzett elméleti kérdéseket helyezik előtérbe, az etnográfiai film definíciójával s kategorizálása problémáival foglalkoznak. A Film as Fthnographyban Kirsten Hastrup 3 koppenhágai professzor szemszöge azért is figyelemre méltó, mert sem alkotóként, sem kritikusként nincs igazán kapcsolata az etnográfiai filmmel. Az Oxfordban végzett, főként Izlanddal és a terepmunka-szituáció értelmezésével foglalkozó szerző a szó és a kép hitelességének kritériumait vizsgálja az antropológia reprezentációs formáiban. Nála a mérleg serpenyője a szó felé billen: „Az írások magukba tudják olvasztani a filmek által létrehozott képeket, de ez fordítva nem lehetséges." (Hastrup 1992:1 9.) Ennek alapján azt hihetnénk, hogy dolgozata a régtől hangoztatott hierarchikus szemlélet megtámogatására íródott, az „írott etnográfia" felsőbbrendűségének igazolási kísérlete a posztmodern korszakban. De azzal, hogy a szerző a kép és a szó összehasonlítását olyan modellben végzi, mellyel a kulturális antropológiában a kultúrák összehasonlítása történik, jelezni kívánja nemcsak a kép, hanem a szöveg hitelességének korlátait is.
