Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

GRANASZTÓI PÉTER: Eltűnt mindennapok nyomában. Mezővárosi társadalom a tárgyak tükrében (Kiskunhalas 1760-1850)

A többi eszköztípus is mutat különbségeket az eddig bemutatott csoportokéhoz képest. Különösen a konyhai-háztartási eszközök érik el az önálló háztartáshoz szükséges minimumot. A többség 30-50 darabbal rendelkezett, ami minimális mennyiségű feldolgozó-, tároló-, sütés-főzéshez szükséges, illetve tálalóeszközt feltételez. A bútoroknál is megfigyelhető a csökkenés, amit az átlag is bizonyít (kb. 9 db). E rétegek képviselőinek többsége nem rendelkezett tíznél több bútorral, és ez a mennyiség a minimálisan szükséges alapbútorokat jelenti: nyoszolya, láda, pad, asztal, kanalas, esetleg néhány szék és szekrény a kamrában. Az ágynemű mennyisége már nagy eltéréseket mutat, bár átlagosan kb. I 0 darabbal bírtak, de volt, akinél I 9 vagy 21 darabot is összeírtak. A bútorszám is magas volt néhány esetben (15, I 7, 27 darab), ami a csoport társadalmi összetételével függ össze. Az itt összekerült gazdaságok egy nagy hányada özvegyek, megöregedett gazdák tárgyi világát tükrözi. így például a halálára való ruhát is kikészítő világtalan özvegy tárgyi világa az özvegyekére jellemzően sok ruhát (8) és ágyneműt (19), valamint több szőlőhöz szükséges eszközt tartalmazott. Az öreg gazdák közül Egyed Izsák Mihály I 796-ban azért íratta össze vagyonát, mert már egyedül nem tudta a munkákat végezni, fia segítségére szorult. A háza már leromlott állapotú, gazdálkodóeszközei is már csak részleteiben emlékeztetnek egy jól felszerelt gazdaságra. Ez utóbbi két eset azért is beszédes, mert nagy földvagyon tartozik hozzájuk. A világtalan özvegynél 162 forintos, a kiöregedett gazdánál 147 forintos földet írtak össze. A hagyatéki leltárak alapján 8-10 özvegy, illetve idősebb ember tartozik ebbe a nagy utolsó csoportba (beleértve a 13, ágyneműt nem tartalmazó inventáriumot is). Kivételt jelent vagyoni helyzetét tekintve a két előbbi, a többségük 50 forintosnál kisebb földdel bírhatott. Tehát inkább csak a szegényebb gazdák, illetve özvegyeik vannak ebben a csoportban reprezentálva. A csoport többi személyéről csak nagyvonalakban lehet megállapítani, hogy kik is lehettek. Többségük rendelkezett kevés földdel vagy szőlővel. A kevés föld annyit jelent, hogy mindig a redemptusság határául elvileg megszabott 20-25 forintnál kevesebbel (az egy 29 forintos is nagyrészt zálogban volt). Háza is volt a többségüknek, amelyek egyszobásak és kis értékűek. Erről a még gazdálkodó, elszegényedett redemptus vagy irredemptus, sőt esetleg zsellér rétegről (ez utóbbiaknak saját háza már nem lehetett) az is megállapítható, hogy többen iparoskodással, háziiparral is foglalkoztak. Bizonyíthatja ezt az itt szereplő csizmadia hagyatéka mellett a két esetben összeírt műszeres és munkásláda vagy sátorponyva is. (Továbbá az önálló csoportot alkotó szegény iparos réteg, akik tárgyainak összetételét pár sorral feljebb elemeztük.) Összefoglalóan tehát annyi állapítható meg kutatásunk jelenlegi állása alapján, hogy egy nagyon vegyes egzisztenciájú csoportról van szó, akik pontosabb megismerése is nehézségekbe ütközik addig, amíg csak a hagyatéki leltárak és a hozzájuk kapcsolódó forrásokra támaszkodunk. A csoport egyik felét kitevő, életük végén járó szegényebb özvegyek és gazdák öregkorukra nagyon szegényes tárgyi világot tükröző hagyatéki lel tárakat hagytak maguk után. A csoport másik felét kitevő nagyon vegyes egzisztenciái az önálló gazdálkodást bérmunkával, iparoskodással egészíthették ki. Az eddig elemzett csoportok tárgyi világának közös jellemzője a gazdálkodáshoz szükséges eszközök megléte. A halasi társadalmat tükröző hagyatéki leltárak alapján megállapítottuk, hogy szinte mindenki, akinek volt rá lehetősége, gazdálkodott bérelt vagy saját, illetve mások földjein és szőlőjében. Azokat az általában szegényebb rétegeket, akik jelentősebb ingó vagyonnal nem rendelkeztek, és feltehetően önálló gazdálkodást egyál-