Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

PÁSZTORY ESZTER: Tükörkép vagy közvetítő? (Gyarmati János interjúja Pásztory Eszterrel)

kiállításokat a 30-as, 40-es, 50-es években rendezték a New York-i Modern Művészetek Múzeumában. Ezek perui, óceániai, afrikai és egyéb területet bemutató kiállítások voltak. A Modern Művészetek Múzeuma azért fogadta be ezeket a kiállításokat, mert úgy érezték, hogy hasonlóság van a modern és a „primitív" művészet között. Az Egyesült Államokban így intézményesült ez a fajta művészet. Ezek azonban időszaki kiállítások voltak. Az első „primitív" művészetet bemutató múzeum az 50-es években jött létre a Rockefeller-gyűjteményből, amely magánmúzeumként működött mindaddig, amíg a New York-i Metropolitan Múzeum be nem fogadta, de a gyűjteményt mind a mai napig önálló egységként kezelik. Jellemző ezeknek a tárgyaknak a korabeli megbecsülésére annak a sok azték tárgynak az esete, amelyeket a Metropolitan Múzeum kapott I 900 táján. A múzeum nem kívánta befogadni ezeket a tárgyakat, és állandó letét formájában átadta a New York-i Természettudományi Múzeumnak. Amikor a 60-as években a Museum of Primitiv Art átköltözött a Metropolitan Múzeum falai közé, és ezeket az alkotásokat kezdték elfogadni mint művészetet, a Metropolitan Múzeumnak jogi úton kellett visszaszereznie a letétbe helyezett tárgyakat. Ez volt az újraosztályozás ideje, amikor az anyagi kultúra ezen alkotásai a művészet kategóriájába kerültek, ami lényegében a modern művészettel való kapcsolatba hozásuknak tulajdonítható. Azon kiállítások esetében, amelyek rendezésében magam is részt vettem, saját tapasztalatokról is beszámolhatok. Teotihuacánról írott könyvem egyik fő törekvése az volt, hogy ne csak az előkelő réteghez, hanem a köznéphez kötődő művészeti alkotásokat és a nagy tömegben készített tárgyakat is bemutassam. E kiállítás kapcsán ezt szerettem volna továbbadni a nagyközönség számára. Ez azonban nem így történt. Ugyanis Amerikában a művészeti kiállításokon kincseket akarnak bemutatni, Drezda kincseit, Kolumbia kincseit, Teotihuacan kincseit és így tovább. A tárgyakat pompás vitrinekben egyenként szokás bemutatni, úgy megvilágítva, mint egy gyémántot. Ezt a gyakorlatot nemcsak a művészeti, hanem az antropológiai múzeumok is követik. Elsötétített termekben, mesterséges megvilágítással mutatták be a néhány évvel ezelőtt a perui Sipánban feltárt sírok kincseit is. A múzeumok abból indulnak ki, hogy a látogatóközönség ezt várja tőlük, erre kíváncsi. Amikor azzal a javaslattal álltam elő, hogy a kiállítás installációjának elkészítését egy avantgárd művészre bízzák, amivel az lett volna a célom, hogy ne a megszokott környezetben mutassuk be ezeket a tárgyakat, elutasításba ütköztem. A spanyol hódítás előtti régészeti leletek bemutatásában két ízlés figyelhető meg. Az egyik a klasszikus, ami a tárgyak finom kivitelére épít. Ez az, amit az emberek többsége keres. A második a modernista, amely a Modern Művészetek Múzeumának kiállításait követi, így például Henry Moore prekolumbián művészet ihlette alkotásainak kiállítási módját. De igen érdekes módon annak ellenére, hogy a prekolumbián művészet felfedezésében nagy szerepet játszott a modern művészet, amely magához közel állónak tartotta ezt a művészetet, a prekolumbián alkotásokkal szemben máig él az az elvárás, hogy „tiszták" és „szépek" legyenek. Ezzel az elvárással találtam magam szemben én is a teotihuacáni kiállítás szervezése kapcsán, nevezetesen hogy a kiállított tárgyak a prekolumbián kultúrákhoz illően díszesek, finoman kidolgozottak, elegánsak, azaz civilizáltak legyenek. A modern művészettel ellentétben a prekolumbián alkotásoktól a magas színvonalú kézművestechnikát várja el a közönség, továbbá a misztikus és spirituális jelleget. Szóval az volt a tapasztalatom, hogy igen nehéz ilyen prekoncepciókkal szemben eredményt elérni.