Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)
FÜLÖP HAJNALKA: A varró falu
A megrendelők egyszerre 10-15 renddel és 10-20 lájbival szoktak útnak indulni. Ekkora csomaggal elég kockázatos vállalkozás átjutni a határon, bár néhány éve erre is kialakítottak egy biztonságos módszert: az autóbuszjáratok nagy részén a sofőrök jól ismerik a vámosokat, és bizonyos összeg ellenében, amelyet egyenlő módon fizetnek a nagy csomaggal rendelkező utasok a sofőrnek (aki ennek egy részét a szolgálatos vámosnak adja át), a vámos nem ellenőrzi a csomagokat. Az asszonyok igyekeznek minél olcsóbban szállítani az árut Budapestig. Többnyire személyvonattal mennek Nagyváradig, ott néhány órás várakozás után felülnek egy váradi buszra, amely a nemzetközi vonatjegyek árához viszonyítva lényegesen olcsóbban szállítja őket Budapestig. Az utazás egyik nap délután kezdődik, és másnap hajnalban vagy délben érnek célba, így még egy éjszakai szállásdíjat is megspórolnak. Ha valaki butikba, rendelésre szállítja az árut, azt mondják, hogy „helybe viszi", „van helye", de ennek címét, a tulajdonos nevét nem szokták megmondani egymásnak. Ez a megoldás a legbiztonságosabb, két-három nap alatt el is rendezik a pesti dolgaikat. Beadják az árut, felveszik a pénzt, és a piacon - Józsefvárosban, Kőbányán vagy Angyalföldön - bevásárolnak a családtagoknak és azoknak az ismerősöknek, akik erre megkérték őket. Néha pesti ruhaneművel fizetik ki a nekik dolgozókat, főleg a lányokat, ha ez a mód megfelel nekik, illetve van valami határozott kívánságuk ezzel kapcsolatban. Akinek nincsen „helye", kénytelen a nagyobb tereken, aluljárókban árulni (leggyakrabban a Moszkva téren és az Örs vezér terén; néhány éve még a Váci utcában, az Astoria, Blaha Lujza téri stb. aluljárókban is lehetett árusítani). Ezeken a helyeken tulajdonképpen tilos az árusítás, de az asszonyok tudják már, hogy kb. mikor lehet ellenőrzésre számítani. Ezt a megoldást csak kevesen és kényszerből választják, bár ha szerencséjük van, drágábban adják el az árut az utcán, mint amennyiért a butikosok vennék át tőlük. A Budapesten árusító asszonyok csak a szállásukról beszélnek szívesen egymással, egyéb, az árusítással kapcsolatos információik nem mindig megbízhatóak. A szálláshelyek általában a Belvárosban vannak, idős nyugdíjas nők adják ki egyik szobájukat az erdélyi piacozóknak, éjszakánként 200-300 forintért egy ágyat ( I 996. őszi adat). Ha sok a szállóvendégük, a tulajdonosoknak komoly nyugdíj-kiegészítést jelent az így befolyó összeg. A szállóvendégek nem bejelentett albérlők, ezért a ház többi lakója igen rossz szemmel nézi mind a lakás tulajdonosát, mind pedig a „vendégeket". A gyerőpataki asszonyok Budapesten hasonlóképpen tájékozódnak és közlekednek, mint otthon a szomszéd faluban, vagyis nem jegyzik meg a teljes személy- és utcaneveket, vagy csak nagyon hibásan; meg tudják mutatni, merre laknak, de nem tudják a pontos címet, ezért lehet aztán ilyen eligazítást hallani tőlük: „Edit néninél alszom a Podmoránszki utcában, a Nyugati mellett, az utca vége felé egy nagy barna kapun kell bemenni." Az asszonyok egymásnak annyit segítenek, hogy ha jó, vagyis olcsó és tiszta szálláshelyről tudnak, akkor elviszi egyik a másikat, beajánlja a lakás tulajdonosának. Néhány „Anna néninek", „Joli néninek", ha ottlétük alatt kitakarítják a lakását és visznek Gyerőpatakáról szalonnát, paszulyt vagy bármit, amit a „néni" szeret, nem is kell fizetniük a szállásért. A kiadott szobába a tulajdonos általában több ágyat zsúfol be, és szükség esetén a földön is fekhelyeket alakítanak ki. Ezeken a szálláshelyeken igen tarka vendégtársaság szokott összeverődni: Kalotaszeg minden részéből és Székről érkezett asszonyok osztják meg egymással éjszakánként ugyanazt a szobát.