Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

PÁSZTORY ESZTER: Sámánizmus és észak-amerikai indián művészet

Előadása lehet ének, színjáték és tánc együttese. Sok olyan sámán létezik azonban, aki egyáltalán nem vagy csak kevéssé díszes öltözéket és felszerelést visel, és előadásával nem követ speciális sémát. Vizuális művészetek nélküli sámánisztikus előadás előfordulhat, zene, ének és színjáték nélküli azonban sohasem. A sámánizmus elsősorban a zenei és a szóbeli hagyományokkal függ össze, és csak másodsorban a vizuális művészetekkel. A vizuális művészeteket általában az előadás fogalmával társítjuk, mely nem elsődleges, és nem feltétlenül függ össze a sámánizmus értékeivel. A zenei és szóbeli művészeteknek két alapvető jellemzője van: az egyik az időbeliség, mivel lényegük a folyamat; a másik, hogy semmi megfogható nem marad utánuk. Ezzel szemben a vizuális művészeteknél a tárgyalkotás folyamata általában kevésbé fontos, mint az állandóság bizonyos fokát képviselő, befejezett tárgyak közszemlére tétele. A zenei és szóbeli művészetek dinamikus formában, a vizuális művészetek ezzel szemben statikus formában jelenítenek meg fogalmakat. A sámánizmus lényege a változatosság és a dinamika. A sámánt éppen az különbözteti meg a paptól, hogy aktív szerepet játszik. A papot úgy is meghatározhatjuk, hogy olyan vallási specialista, aki a természetfelettit közvetett módon szólítja meg pontosan előírt rítusokkal, és imáiban merev formulákat ismételget (Hultkrantz I 963). Eközben megszállhatja ugyan a természetfeletti erő, de ilyenkor az aktív szellem száll a passzív papba. A pap nem esik transzba, és nem utazik a természetfeletti világ különböző helyszíneire, hogy társalogjon, megvívjon vagy pedig párosodjon a szellemekkel. Ezzel szemben a sámán olyan dinamikus közreműködő, aki úgy mozog a természetfelettiek világában, mintha ő is közülük való volna. Sohasem fordulhat elő, hogy a szellemekkel való találkozások vagy utazások pontosan ugyanúgy történjenek meg: a sámánizmusban a hangsúly az egyes rítusok megismételhetetlenségén van. Ezzel szemben a papi rítusok a rituális szavak és mozdulatok eltérést nem tűrő ismételgetését hangsúlyozzák. Éppen ezért a vizuális művészetek statikus jellege szemben áll a sámánizmus dinamizmusával, és nem valószínű, hogy önmagában a sámánizmus intézménye magyarázattal szolgálna a vizuális művészetek kezdeti kifejlődésére. Amikor a sámánok művészi tárgyakat használnak, olyan tulajdonságokkal ruházzák fel őket, amelyek beilleszkednek a sámánisztikus értékek közé. E tulajdonságok közé tartozik magának a folyamatnak az előtérbe helyezése a megjelenítéssel szemben, valamint a múlékonyság hangsúlyozása az állandósággal szemben.

2 A sámánok által használt tárgyak gyakran kidolgozatlanok és befejezetlenek. Kevés érdeklődést tanúsítanak a mesterségbeli tudás, a forma szépsége vagy a díszítésül szolgáló kidolgozottság iránt. Ime egy példa: az Amerika északnyugati partjainál lakó szalisoknál a sámán utazást tesz az alvilágba, hogy visszaszerezze egy beteg ember ellopott lelkét (Waterman 1930). A drámai utazást és a lélek visszaszerzését egy házban játsszák el. Ezt jelképesen kenuvá alakítják, és a sámán segítő szellemei népesítik be. A szobában festett palánkokat helyeznek el, melyek a kenut és a segítő szellemeket jelképezik. A palánkok elnagyoltak, csupán sejtetik, ám nem ábrázolják az állatokat. Szóbeli megjelölés híján nem lehet megkülönböztetni a bálnát a lazactól. Bizonyos vonásokat a hanyagul odakent festék jelöl csak. A kenu utasait oszlopfigurák jelenítik meg, melyek szintén leegyszerűsítettek és sematikusak. A sámán botokat használ az evezőlapátok, lándzsák, karók és íjak szimbolizálására, ahogyan azokat a színjáték során nevezik. Az előadás leginkább egy modern színműhöz hasonlatos, amelyben a díszlet absztrakt és