Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

HELTAI GYÖNGYI: Tendenciák a kortárs vizuális antropológiai gondolkodásban

hangja tehát szükségképpen különbözik a „film hangjától". Példaként a szerző Jean Rouch munkáit hozza fel, melyekben a filmbe épített őslakos narratív modellek tulajdonképpen stiláris funkciót töltenek be, a rendező ezekkel fogalmazza meg interpretációját az adott kultúráról. Példa erre az 1965-ben készült Oroszlánvadászok. MacDougall kitér a kulturális és vizuális antropológia mai párhuzamos fejlődésére. Bár a kulturális antropológiában is régóta megkérdőjelezték a pozitivizmus mindenhatóságát, a szerzők tudták, hogy a pozitivista etnográfiák nyelve nem alkalmas minden kultúra, s legkevésbé a speciális személyiségfogalommal rendelkező kultúrák bemutatására. Az etnográfiai filmesek azonban ettől függetlenül, saját tevékenységükben átélt etikai és episztemológiai dilemmáik után jutottak el a mai összetett, idézetekre épülő filmformákig. Mára tehát mind az írott, mind a vizuális antropológiában tudatosodott, hogy: „...ahányszor egy idézet feltűnik, lehetővé válik egy őslakos narratív modell" (MacDougall I992b:3l). Ugyanakkor még a filmbe illesztett őslakos szövegek-modellek poétikai önállósága is megkérdőjelezhető, amennyiben azok végső soron alárendeltek maradnak a filmstruktúrát meghatározó rendezői akaratnak. Másrészt azonban az őslakos szólamok lényegesen módosíthatják is az alkotók által tervezett mondandót. Az observational cinema módszerének népszerűsége épp annak felismerésén alapult, hogy az etnográfiai film képanyagában kikerülhetetlenül jelen vannak a szerző szándékától független jelentéselemek, s hogy e rejtett történetek érdekesebbek lehetnek annál, mint amit a filmkészítő kíván elmondani az adott kultúráról. Az observational cinema e törekvése logikusan vezetett a kultúrák képviselőinek mind aktívabb részvételére épülő filmmodellhez. Igy is kérdés marad azonban, hogy az etnográfiai filmek milyen helyet foglalnak el az őslakos közösségek értékrendszerében, tulajdonítanak-e nekik esztétikai, utilitarista vagy kommunikációs funkciót. MacDougall szerint a közösségek ma már tudatában vannak a média erejének, ha azt másként használják is, mint a nyugatiak. A szerző saját filmjét (Familiar Places I 980) hozza fel példának, melyben egy - immár városi - ausztrál őslakos család keresi az ősei szellemét s a klán identitását hordozó egykori lakóhelyét. Lényeges, hogy a szereplők a filmes vándorút során nemcsak a kísérő antropológussal, Peter Suttonnal, hanem a nézővel is dialogizálnak, a területre való tulajdonjogukat bizonyítandó. Kultúrájuk jellegéből adódóan elsősorban a földek filmbeli „megmutatása" szolgál számukra jussukat megerősítő eszközként. ^ MacDougall szerint végső soron a filmrendező tehetségén múlik, hogy felismeri és kommentálja-e filmje szólamait, vagy hagyja, hogy azok értelmezés nélkül, párhuza- o mosan fussanak, s megelégszik a két világ találkozásáról szóló riport készítésével. Újra ^ Rouch szemléltet egy bonyolultabb megoldást, aki a kultúrák határainak átlépése pilla- _L natában, az önfelfedezés stádiumában szereti elkapni szereplőit. De ugyanő választotta filmje narratív modelljéül a kulturális elemek újraélesztésének vagy a történelmi tudat g> kialakulásának mechanizmusát. MacDougall szerint efféle bonyolult filmformák csak akkor születhetnek, ha a rendezők úgy fogják fel a filmezést mint olyan körülmények teremtését, melyekben új tudás lephet meg minket" (MacDougall I 992b:39). Bill Nichols

10 Az etnográfus meséje című tanulmánya az amerikai filmelmélet felől jut a leginkább Peter Crawfordéra rímelő etnográfiai film meghatározásához. Filmtörténeti szempontú kiindulásként rámutat, hogy az idegen kultúrák iránti kíváncsiság koronként eltérő stílusú filmeket helyezett a nyugati nézői érdeklődés homlokterébe. I 23