Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

HELTAI GYÖNGYI: Tendenciák a kortárs vizuális antropológiai gondolkodásban

manens struktúráinak modelljére kell felfűzni. Elkülönül leírás és dráma, s elfogadottá válik, hogy a filmes értelmezheti is a bemutatott kulturális jelenséget. E kötet már egy következő fázisból, a kulturális antropológia „irodalmi fordulatából" indul ki, melynek logikája szerint az antropológus íróként, produktuma - az etnográfia - pedig lényegében regényként értékelendő. Fokozott figyelem irányul a mű konstruált természetére, s azon folyamatokra, melyek a terepmunka során a két fél találkozását kísérik. Az adatközlők e felfogásban társszerzőként is megjelenhetnek. A szerkesztők szerint az etnográfiai filmelméletben is ideje a fenti logikát érvényesíteni. Kérdéssé válik ezáltal, hogy miként jelenhet meg az adatközlők hangja a filmformán belül, hogyan viszonyul egymáshoz a filmet alkotó két (őslakos és nyugati) perspektíva. Az új kihívásokra válasz lehet a szereplők filmbeli öninterpretációja vagy az adott kultúrára jellemző narratív formában forgatott film. így sem csökken azonban az az aránytalanság, hogy az antropológiai tárgyú könyv vagy film iránti érdeklődés szinte kizárólag a nyugati kulturális közegből jön. A fentiek voltak a könyv alapjául szolgáló 12. oslói NAFA konferencia alapproblémái, melyeket három kérdéskörre osztottan vizsgáltak: a filmes antropológusok és az adatközlők viszonya, a filmes antropológusok és a közönség viszonya s végül az adatközlő filmezettek és a közönség viszonya. A könyv célja, hogy a filmes antropológusok és az adatközlők filmbeli egyenrangúsága érvényesítésének kérdését a filmstílus szintjén vizsgálja. A probléma nehézsége már abból érzékelhető, hogy az etnográfiai filmek zöme nyugati realista narrációs formában készül. Az őslakosok aktívabb közreműködésével forgatott filmek esetében pedig az a nyugtalanító, hogy e nyugati antropológiai diskurzust gazdagító találkozások intellektuális hasznából miként profitálhatnak a szóban forgó kultúrák. Tord Larsen az Esztétikai fordulat című tanulmányában az antropológiai igazság-fogalomban bekövetkezett változásokat vizsgálja. A metaforákat és allegóriákat a kortárs etnográfiákban már nem tekintik kerülendőknek, s nem tartják a tudományos szigorral összeegyeztethetetlennek. Bár ezeket a stiláris eljárásokat korábban is alkalmazták, Ruth Benedict például metaforák segítségével írta le a kultúrákat, a szerző szerint használatuk napjainkban vált gyakoribbá. Ebből adódóan mára kétféle lehetőség is kibontakozni látszik: leírhatjuk a kultúrákat esztétikai kategóriák segítségével, illetve tekinthetjük a kultúrákról született leírásokat esztétikai produktumoknak. A korábbi hagyományos felfogás szerint ezek az értelmezések veszélyeztetnék az antropológusi közmegegyezésre épülő igazságkritérium érvényesíthetőségét. Tanulmányában a szerző az etnográfiák nem műalkotásként való felfogására épülő igazságfogalom kidolgozására tesz kísérletet. Károsan hatna ugyanis az antropológusi gyakorlatra és kritikára, ha az etnográfia csak a creative writing egyik formájaként értelmeződne, még akkor is, ha maguk az antropológusok is nagyban hozzájárultak a korábban a társadalomtudományi vizsgálódásban egyedül elfogadott pozitivista szemlélet megingatásához. Elsősorban amikor amellett kardoskodtak, hogy a megfigyelő (subject) nemcsak elemzője, hanem teremtője is annak a rea/tíásnak (object), amit megérteni igyekszik. Az antropológusok épp a terepmunka-szituáció értelmezése révén döbbentek rá a többi tudományág művelőinél korábban, hogy a megismerő szerepe nem kizárólag passzív. E felismerésből kétféle tárgyhoz való viszony következhet: cél lehet egy tárgyát „beszélni hagyó semleges szubjektum" megteremtése - e törekvést Larsen „mazochista episztemológiá"-nak nevezi -, illetve a szóban forgó kultúrát a résztvevő meg-