Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)
HELTAI GYÖNGYI: Tendenciák a kortárs vizuális antropológiai gondolkodásban
ről számol be.) A cikk kérdésfeltevéséhez visszatérve épp az tisztázandó, hogy meddig fogadható el „tudományosan legitim" értelmezési alapnak e tapasztalati párhuzam. Illetve tágabban: mire használható a tapasztalat a társadalomtudományban, hogyan illeszthető be egy hagyományosan pozitivista elemekből összeálló tudásformába. A szerző a válaszhoz való közelebb jutás érdekében azt indítványozza, hogy - az antropológiai írásművek univerzumához hasonlóan - a vizuális dokumentumokat is olyan szövegegyüttesként kellene felfognunk, melynek elemei csak egymással való összefüggésükben nyerik el jelentésüket. Ily módon a részek antropológiai értelemben vett hitelessége, bizonyítóereje nagyobb lehet, mintha csupán különálló filmalkotásokként értelmeznénk őket. 71 film mint beszédmód című tanulmányában Peter Ian Crawford 5 , aki egyébként mindkét vizsgált kötet szerkesztője is, átfogóan, egyszerre elméleti és rendszerező érdeklődéssel vizsgálja az etnográfiai filmet. Szerinte mára a vizuális antropológia s az etnográfiai film is elfogadott szubdiszciplína lett az antropológiai diskurzuson belül. Cikkét ő is a szöveggel, illetve a képpel dolgozó antropológiai reprezentációs formák különbségeinek tudatosításával indítja, de az etnográfiai film nála nem „tiszta képként" s az etnográfia sem „tiszta szóként" szerepel, mint Hastrup oppozíciókra épülő felfogásában. Crawford sem egyes filmes irányzatok diszkvalifikálásának szándékával kategorizál, de nála a korszerűnek tartott antropológiai írásmóddal összhangban lévő posztmodern filmstílus favorizálása hangsúlyosabb. A kategorizálás célja nála nem elsősorban kritikai elemzés, hanem az elemzést megkönnyítő fogalmak kidolgozása. Crawford hét filmtípust különít el, úgynevezett kis és nagy formákat. Ezek közül egyesek inkább a szak-, mások inkább a nagyközönségnek szólnak. A Loizos által javasolt ötféle filmes anyagfeldolgozási módot háromra redukálja, úgymint áttekinthető (perspicuous), kísérleti (experimental) és megidéző (evocative) anyagfeldolgozási módra. E felbontás némi hierarchiát tükröz, amennyiben a legmagasabbra értékelt, megidéző anyagfeldolgozási módot tanulmányában Trinh T. Minh-ha dekonstruktiv filmjei képviselik. A fenti anyagfeldolgozási módok háromféle filmes eljárással kombinálódhatnak. A „fly on the wall" (légy a falon) esetében a kamera észrevétlen szemlélője az eseményeknek. A participatory cinemára jellemző „fly in the soup" (légy a levesben) alkalmazásakor a kamera aktív résztvevője, időnként indukálója az eseményeknek. Végül „fly in the I" (repülés az énben) esetében az alkotó az adott filmtéma vizsgálatával párhuzamosan radikális, kritikus szemléletű önelemzésre is vállalkozik. A szó és a /(ép-hitelességi korlátainak vizsgálatakor Crawford a kulturális antropológiában az elmúlt évtizedben lejátszódó reprezentációs krízisből indul ki. Ennek jellemzői az objektív ábrázolás lehetőségének megkérdőjelezése, a reflexivitás stiláris elemeinek kritikai vizsgálata, valamint az antropológus szubjektum etnográfiába emelésének problémája. A szerző arra kíváncsi, hogy eme elvek és követelmények mennyiben alkalmazhatók az etnográfiai filmre. Úgy foglal állást, hogy az etnográfia és az etnográfiai film ugyanannak a kutatási folyamatnak kétféle „terméke". Mindkettő az emberek egymás közti kommunikációjának feltételeit vizsgálja. „Az ábrázolás kétféle diszkurzív gyakorlata, illetve formája ugyanazon antropológiai folyamat két különböző terméke, melynek létrehozóit az emberi interszubjektivitás kommunikációs feltételei foglalkoztatják és irányítják." (Crawford I992a:68.)
