Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

HELTAI GYÖNGYI: Tendenciák a kortárs vizuális antropológiai gondolkodásban

A hely és a tér (place and space) kategóriáinak párhuzamával arra utal, hogy a kép, a maga metonimikus valóságviszonyával csak ritka (thin) leírást képes adni (Geertz 1 988), míg a valósághoz metaforikusán vagy allegorikusán viszonyuló szöveg pontosabban ragadhatja meg azt az antropológiai realitást, amely ma már feltételezi az antropológusnak és az adatközlőnek az írás terében való együttes jelenlétét. Míg a kamera a szóban forgó hely látásának élményét adja, a terepmunka-szituáció inspirációjára keletkező szöveg a látottak kontextusának értelmezésére is képes. így az írás tere változó, miközben a mozgókép a hely látványára redukált. Hastrup szerint ha a vizuális antropológusok a kortárs kulturális antropológia szellemében át kívánják gondolni szerepüket, le kell mondaniuk arról az egykori naiv feltételezésről, hogy a képek abszolút igazságértékkel rendelkeznek. Az a felfogás, hogy a /cépgyűjtés a legobjektívebb adatgyűjtés, az antropológiának ahhoz a korszakához kötődik, mikor a résztvevő megfigyelésből csak a megfigyelést hangsúlyozták. Ma már közhely annak konstatálása, hogy az antropológus nemcsak gyűjti, hanem ottlétével teremti is az adatokat a kultúrák közötti találkozás során: antropológus és adatközlő folyamatosan hozzák létre és módosítják a másság és a saját meghatározásait. Az antropológia tekintélye, hitelessége ma már nem a „magam láttam" megfellebbezhetetlennek tűnő igazságán nyugszik. Nem tudományos cél többé minden fontosnak tűnő látvány megörökítése az utókor kutatói számára, hisz megjósolhatatlan, hogy a jövőben mely adat vagy látvány lesz érdekes. A „régi", a „kihaló" megörökítése nem elsődleges cél, mert e kontextusban a múlt nem feltétlenül érdekesebb a mánál. Hastrup szerint az etnográfiát írókban mára tudatosodott, hogy az antropológiai elemzés mindig halott tapasztalat feldolgozása, törekvésük inkább a véletlen és a lényeges történés elválasztására irányul. A kép azonban nem képes jelezni, hogy a látott esemény egyszeri történés-e vagy rutin aktus. Az írás lehetőségeivel szemben a kép nem tudja érzékeltetni az antropológus és az adatközlő adott eseményre vonatkozó esetleges kategorizálási különbségeit sem, ahogy homályban maradhatnak a kultúrák találkozásakor történő gyakori félreértések is. Ha tehát az etnográfiai film pusztán a történések rögzítését tűzi ki célul, akkor Hastrup szerint eleve egy szűkített funkciót vállal. Hisz a kortárs kulturális antropológiában a terepmunka új értelmezése, az antropológusi jelenlét hatásainak kimutatása nyomán a kutatók azt igyekeznek elsősorban feltárni, hogy a végbemenő tör^ ténésekből melyek relevánsak az adott kultúra szempontjából. Tudatosult, hogy ezek ™ „kijelölése" az antropológus szubjektív döntése, így elfogadottá vált, hogy az antropog lógus szemlélete része az interpretációnak. A következő, képet és szöveget jellemző kategóriapár a feljegyzés (record) és az elrendezett emlék (recollection). A fentiekből már kikövetkeztethető, hogy Hastrup szerint a mai kulturális antropológiában nem a feljegyzések, inkább a kiválasztott és elrendezett emlékek tekinthetők hiteleseknek. A mozgóképen azonban nehéz a viselkedést alkotó cselekvéseket (happening) a társadalmilag jelentékeny cselekedetektől (event) megkülönböztetni. Pedig szerinte csak az utóbbiak vizsgálata tartozik az antropológia feladatkörébe. Az etnográfiai filmnek a szerző szerint akkor van jövője, ha nem szűkíti le ambícióját a látható rögzítésére, ha nem mossa össze a valóságot annak ábrázolásával. A szerző a képet térképhez (map) hasonlítja, míg a szöveg inkább útmutató (itinerary), mely túrajelzésként kalauzolja az olvasót a „másik" kultúrájában. Míg a képpel rajzolt