Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Pávai István: Népzenei gyűjtemény
Népzenei gyűjtemény 847 Az Országos Kiemelésű Társadalomtudományi Kutatások Közalapítvány pályázati támogatásából Pávai István gyűjtéseinek egy 188 órányi töredéke került be 1998-ban a Néprajzi Múzeum népzenei gyűjteményébe, amely erdélyi és moldvai falusi hangszeres együttesek zenei anyagát és a hagyományos működésükkel kapcsolatos interjúkat tartalmazza hifi sztereó hangsávú videokazettán, ami lehetővé teszi a hangszertechnika, illetve az adatközlők egymás közötti vizuális kommunikációjának, a zenélés, a zenész-táncos viszony proxemikájá- nak tanulmányozását. A tómlapgyűjtemény A tdmlap elnevezés Vikár Bélától származik, s lényegében azt jelzi, hogy a nyomtatott vonalrendszeres (kezdetben gyakran kézzel vonalazott) kottalapot, amely a hengerről lejátszható dal grafikai képét rögzítette, egy kartonlapra ragasztották föl. így a használat során kevésbé fordulhatott elő, hogy a kottalap megrongálódik, elszakad. A mai papírrestaurátori tudomány szemszögéből nézve - a ragasztónak a tintára való vegyi hatása, a kiszáradás folytán görbülő kartonnak a ráragasztott kottalapra ható feszítőereje stb. miatt - ez a módszer tartós tárolás esetén nem szerencsés. Napjainkban már nem is alkalmazzák, azonban a hagyomány folytán minden népzenei adatot tartalmazó archívumi kottalapot támlapnak neveznek a kutatók (az MTA Zenetudományi Intézetben is), s ezt a fogalmat rangos kiadványokban is használják. Mint zenei információhordozó a támlap rendszerint egyetlen dallam egy vagy több versszakos lejegyzését tartalmazza. A hangfelvételen hallható következő dallam már egy másik támlapra kerül. Ez alól igen ritkán van kivétel. Főleg Kodály esetében találunk azonban úgynevezett összevont támlapokat, ahol egy lapon, a végig lejegyzett dallamadat alá vagy mellé máskor, más adatközlőtől rögzített változatok adatai, illetve daliami eltérései vannak följegyezve. Archiválási szempontból ez nem szerencsés, mert nem felel meg az egy dallamadat - egy támlap (a számítógépes adatbázisban: egy rekord) elvének, viszont méltányolni kell ilyen esetben a lejegyzőnek azt a szándékát, hogy már a lejegyzés pillanatában próbálja nyomon követni a változatok típusokká tömörülését. Különösen a kutatási folyamat rekonstruálása szempontjából fontos a támlapok leltári rendben való őrzése (is). A klasszikusnak számító fonográffelvételek és gramofonlemezek esetében csak a Néprajzi Múzeum támlapgyűjteményében követhető részben ilyenképpen az anyag, az MTA Zenetudományi Intézetben található támlapmásolatok a zenei rend kategóriái szerint vannak tárolva. A támlapokra rögzített anyag alapvetően kétféle lehet: 1. valamilyen hanghordozóra rögzített dallam lejegyzése; 2. helyszíni (fül utáni) dallamlejegyzés. Az első tudományos értéke nyilván jóval nagyobb, s még jobban fölértékelődik, ha olyan hanghordozóról került lejegyzésre, amely időközben megsérült vagy elveszett. A legrégibb támlapok több mint 100 évesek, a rajtuk található többszínű feljegyzések fontos kutatástörténeti emlékeket őriznek. Digitalizálásuk, CD-lemezre való archiválásuk igen sürgető feladat, amely megkezdéséhez a népzenei gyűjtemény már rendelkezik A3-as méretű színes szkennerrel. A Néprajzi Múzeum támlapgyűjteményének összetételét, a hagyományosan használt jelzetekkel, az alábbi táblázat mutatja be (a csillag hozzávetőleges értéket jelöl):
