Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Pávai István: Népzenei gyűjtemény

Népzenei gyűjtemény 845

hanglemezre archivált felvételeit 1952-től nem helyszíni vágással, hanem előzetes magnetofonfelvételekről készítette. így alakult ki fokozatosan a Népzenei Osztály hangszalaggyűjteménye. Azzal természetesen már kezdettől tisztában voltak az osztály vezetői, hogy hosszú távú archiválásra a szalag nem alkalmas. Hanghordozó anyaga sérülékeny, könnyen szakad, kiszáradás után jobban törik stb., de ami ennél még fontosabb: a teljes épségben, megfelelő hőmérsékletű és páratartalmú helyiségben őrzött szalag is évtizedek múltával fokozatosan de- magnetizálódik, a sokáig le nem játszott tekercsek szomszédos sávjai kölcsönösen átmágnesezik egymást, ezáltal a felvétel egyre zajosabb és használhatatlanabb lesz. E hiányosságok hatásának csökkentése - kiküszöbölésről nem lehet szó - a felvételi sebességtől is függ (2,4; 4,7; 9,5; 19; 38; 76 cm/s), ez viszont a percenként felhasznált szalagmennyiséget növeli egyenes arányban a minőségnövekedéssel és az előállítási költségekkel. Ezért a stúdiók által használt 76 és 38 cm/s sebesség vagy a félprofesszionális 19 cm/s helyett többnyire az amatőr felvételekre jellemző 9 cm/s-os szalagsebességet, prózai anyagra néha a 4,7-et használták. (Kivételt képeznek a stúdiók közreműködésével készült felvételek.)

A Néprajzi Múzeum Népzenei Osztályán 1960-ban már 55 hangszalagnyi új gyűjtés volt (nem számítható ide az akkor még különálló Lajtha-csoport anyaga), illetve a fonográfhengerek anyagának szalagra való átjátszását is megkezdték, ami a hengerek további lejátszástól való kímélése és az anyag könnyebb kezelhetősége szempontjából volt fontos (népzenei gyűjtemény 23/1960).

A magnetofon fejlettebb változatainak megjelenése, majd a tömegkereskedelembe való bekerülése időben nagyjából egybeesett az 1945 után új módszerekkel újraindult magyar néptánckutatás 15-20 évvel későbbi kiteljesedésével (Kaposi 1947; Morvay 1949; Pesovár 1955; 1970; MARTIN 1965; 1976; 1977), Kallós Zoltán erdélyi és moldvai gyűjtőtevékenységének megkezdésével. Martin György és Kallós Zoltán tartós szakmai kapcsolata révén az új szempontok a népzene koreológiai perspektívájú kutatására is hatottak. Lehetőség nyüt hosz- szabb, egy-egy vidék teljes táncrendjét felölelő zenei folyamatok rögzítésére. A harmóniavizsgálat szempontjából fontos áttetsző zenekari hangzás tekintetében azonban még ekkor sem születtek tökéletes megoldások. A hagyományosan hangtompító nélkül játszó cimbalom húrjainak tömeges egybecsengése, több azonos hangszeren játszó előadó egyeden mikrofonnal, egyeden hangsávra való rögzítése továbbra is megnehezítette a pontos lejegyzést.

Sárosi Bálint az akkor jelenkutatásnak számító vizsgálatait, a városi éttermekben muzsikáló cigányzenészek repertoárjának, spontán játékmódjának rögzítését, a közvetlen (funkcióban való) megfigyeléskor észlelt zenei jelenségek dokumentálását csak a magnetofon segítségével végezhette el. Máskor Sárosi a kísérőhangszerek játékmódjának illusztrálása céljából az egyik közreadott hanglemezen olyan felvételt mutatott be Ádám István (Icsán) széki zenekarának játékáról, ahol a mikrofont a gyűjtés alkalmával rendre a hegedű, kontra, majd a bőgő közelébe helyezték, a hangszer specifikus játékmódjának visszaadása érdekében (Sárosi 1980. 5. lemezoldal, 2. sáv). Ez azonban azt is jelzi, hogy a monaurális technika a hangszeres zenekari felvételek tekintetében, de akár a csoporténeklés esetében sem teszi lehetővé a hangszerek, illetve több adatközlő énekhangjának világos szétválasztását a lejegyzés során.

Az egyszerre két sávra rögzítő sztereótechnika 1958-tól kezdett terjedni, de a közkézen forgó olcsóbb készülékek esetében később tértek rá erre a megoldásra, a népzenei gyűjtések esetében pedig csupán a hetvenes években kezdett általánosabbá válni. Ez viszont egybeesett a kazettástechnika terjedésével, amely viszonylag olcsó felszereléssel, olcsó hang