Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Pávai István: Népzenei gyűjtemény
Népzenei gyűjtemény 837 megyéket - fonográféit. Ezidőben már megtehették, mert több gépe volt a múzeumnak. Néhány megyét egymaga vállalt Vikár, így Erdélyben Brassó és Hunyad megyében csak ő járt egyedül, Kolozs, Maros-Torda és Udvarhely megyében pedig túlnyomó részben ő gyűjtött. Udvarhely megyében egymagában 35 községben járt, jórészben gyalog, hiszen a székely kör- vasúton kívül semmiféle vonat nem közlekedett Erdélyben. Az övé maradt Vas megyével és természetesen a szülőmegyével, Somoggyal szinte az egész Dunántúl.” (Volly 1959. 56.) A Néprajzi Múzeum fonográfhenger-gyűjteményének egyetemes jelentőségét növeli, hogy a nyelvterület egészét átfogó magyar anyag mellett megtaláljuk benne a szomszéd népek és nemzetiségek dallamait, amelyek Bartók arab és török, Yrjö Wichmann cseremisz és Róheim Géza pápua gyűjtésével tovább szélesítik a kollekció nemzetközi kitekintésének horizontját. Közismert a fonográfnak a népdalkutatásban betöltött korszakalkotó szerepe, az esetenkénti fenntartásokkal együtt (Bartók 1966e; Kodály 1981. 5-6).51 Arra viszont Sep- rődi János világított rá, még Bartók előtt, hogy a népi tánczene gyűjtéséhez szinte elenged- heteden:52 „Az előadó egyéni sajátságai s a kezelt hangszer természete olyan nehézségek elé állítják a gyűjtőt, melyeket az énekelt adalékoknál alkalmazott közvetlen módszerrel legyőzni nem lehet. A gyors menet és sűrű cifrázat miatt teljes lehetedenség egyszeri hallásra leírni a népi tánczenét; ha pedig ismételtetni próbáljuk, esedeg egészen egyebet kapunk, mint amit vártunk. A nép muzsikásának előadása ugyanis a lehető legösztönszerűbb. Ez az ösztönszerűség általános jellemvonása a népköltészetnek, de sokkal inkább észlelhető a népzenénél s éppen a táncoknál. A falusi cigány másképp húzza, ha jókedve van, másképp, ha ráijesztenek, másképp, ha jó táncosok lába alá muzsikál, s ismét másképp, ha csak napszámba veszi a dolgot. A kedélyállapot enemű hatásainak ugyan minden ember ki van téve, de a népi muzsikus oly mértékben, hogy e szerint változtatja a cifrázások mennyiségét és minőségét, észrevehetőleg lassítja vagy gyorsítja az időmértéket [...] tán a legjobb akarat mellett sem tudna egy táncdarabot kétszer egyformán eljátszani [...] Főképp ez utóbb említett sajátosság miatt kell a gyűjtőnek segítségül venni a fonográfot. Nehézség így is jócskán marad, de ha a fonográfot nem pusztán magára használjuk, mint eddig különösen a zenéhez nem értők tették, hanem a közveden módszer eszközéül tekintjük, annyira megközelíthetjük a tánczenét, ameny- nyire egyáltalában jegyekkel vissza lehet adni a zenei hangokat. Mert a közveden megfigyelés ellenőrzi azokat a hibákat (pl. hamis fogás, ütemcsonkítás), melyek a fonográfnak az előadóra gyakorolt izgató, szokatlan hatásából veszik eredetüket; pótolja a fonográf hiányait azzal, hogy mindjárt felvétel előtt meghatározza a hangmagasságot és időmértéket, s megjegyzi az elmosódott hangokat. így is az előadók egyéni sajátságai a fonográfhengeren maradnak ugyan, de minden általános, tipikus vonás papírra kerülhet, s ezzel a tudomány céljainak eleget tettünk.” (Seprődi 1909. 323-324.) Két évvel Seprődi közlése után Bartók is hasonlóan vélekedett a hangszeres népzene dokumentálása vonatkozásában: „Már dallamok éneklésében is - főleg a kultúrától kevéssé fertőzött parasztoknál - elég sok a cifrázás és az improvizáltság, úgy, hogy lejegyzésük a jó fülű, de ilyesmikben járatlan zenészt is zavarba hozhatja. A hangszeren előadott dallamokat a jó parasztmuzsikusok annyira kicifrázzák, a cifrázatok és a tempó módosulásai any- nyira rögtönzöttek, tehát minden megismédésnél változók, hogy lekottázásuk, ha nem is le51 Kevésbé idézett Bartóknak az az 1913. január elsejei keltezésű levele, amelyben ezt írja: „A fonográf felvevő rakoncátlankodott. Egyszer csak jóval kevésbé hangérzékeny lett. Most minden egyes felvétel előtt bele kell sípolni, megkopogtatni, de aztán legalább fájnul működik.” (ifj. Bartók 1981b. 223.)
